Szent időszakba vezetett az egyházi év folyása, s nekünk mindnyájunknak s általunk a nagy világnak kötelességévé tette a magábatérést!
Krisztus Urunk áll elénk, amint kísértéseiben rámutat a magábatérésnek elengedhetlen szükségességére, s azt azzal a fölséges nyomatékozással hangoztatja, melyet az élet küzdelmeiben lefogott ember is megért, midőn mondja:
Nemcsak kenyérből él az ember, hanem minden igéből, mely az Isten szájából jön. Emberek! az élet hegyein necsak sziklákat fejtsetek s az élet útjain necsak köveket törjetek, hogy mindenből, még a kőből is kenyeret teremtsetek; lelketeknek is kell kenyér, s ha nem szerzitek meg, éhen vesztek!
Erre egy szocialista azt felelte nekem a kórházban: „Ha dolgozom, eszem; ha nem dolgozom, nem eszem; akár imádkozom, akár nem”.
Az imádságnak szembeállítása az élet anyagi szükségleteivel igen talpraesett s kápráztató, de még így sem egészen igaz. A szocialistának azt
feleltem:
Ki tudja, meddig dolgozhatol, ily sötéten, ily vigasztalanul, ily kegyetlenül? Ki tudja, meddig óvja meg az egyensúlyt a munka s az étvágy, úgy, hogy munkaerőd étvágyadat s étvágyad s szenvedélyed életerődet föl ne eméssze? Ki tudja, meddig tartod ki a gépszerű munkának kedélyedre s az üres életnek agyadra gyakorolt nyomását? De tegyük föl, hogy az egyensúly tartós, s te jó gép vagy, mely eszik s dolgozik, mely fűt és zakatol, de hát élet ez? Hol marad az élet? Ez-e a te életed: fűteni s mozogni? Enni s emészteni? Bevenni energiát s kiadni azt merő mechanikai egyenértékben?
Emberek, ebből meg nem éltek, mert nem vagytok gépek! Kenyérre szükségtek van; az első emberre kimondta az Úr a törvényt, hogy arcod verítékében eszed kenyeredet; de abból meg nem éltek; szükségtek van azonkívül derült, édes, megnyugtató, örvendezni tudó életre; szükségtek van az Isten lelkére s az ő szájának meleg lehelletére: igazságra, hitre, szeretetre s tiszta erkölcsre, a szívnek megnyugvására s halhatatlan reményére. Szükségtek van hívő lélekre s nagy szívre. S ha éhesek is vagytok s kegyetlen pusztaság is a ti éltetek, ha kenyér helyett kövek környékeznek s az éhség s a gond a világ szeretetének s az Isten megvetésének kísértetét suttogja is füleitekbe: mindegy; vigyázzatok s meg ne tévedjetek, mert hiába, nemcsak kenyérből él az ember, hanem az Isten igéiből is: hitből és szeretetből.
E kísértéseket ugyan aligha kerüli ki valaki: azért a magábatérés idejének, a nagyböjtnek első vasárnapján az Úr megkísértetéséről olvasunk, s elmélkedéseink is a szenvedő Jézust keresik föl az Olajfák kertjében. Íme, az élet kísértete! Az érzék, a vér, az állat ráveti magát a lélekre; ámítja, kábítja, csábítja; mosolyog, ijeszt, kacag; virágot hint az élet örvényeire s tűzijátékot varázsol a végtelennek éjére. A lemondásnak erőszakos alakjait lépteti el csüggedő lelkünk előtt: „mi is ilyenek voltunk! – suttogják – mi is bíztunk, törekedtünk!” Utánuk ledér, mosolygó arcok, a „quartum genus” ideges gyermekei vonulnak föl; táncolnak, kacagnak és – megsajnálnak. S e benyomások alatt görnyednek palástokba, kámzsákba, tógákba csavarodott, szomorú alakok; hozzájuk lépek s nézem, s megismerem s bámulok: Illés, Szent Pál, Jeromos, Nazianzi Gergely, Szent Bernát, Assisi szent Ferenc s a jólelkek megszámlálhatlan tömege! Mindez az óriási sokadalom az Olajfák kertjének homályában, az élet nagy kísértéseinek árnyékában!
Egy darabig sötét s unalmas az éj, de azután fölhangzik a szózat: munkára! A kísértésből küzdelem lesz. S most már nem filozofálnak, nem kérnek definíciókat, nem disputálnak; hanem az élet meleg forrásaihoz, az Istenhez törnek. A mulandósággal be nem érik, hanem halhatatlanságot kérnek; a gyöngeségtől kétségbe nem esnek, mert az erény sugallataiból élnek; a Golgotát megmásszák, hogy a Tábor hegyére jussanak; erényt, kegyelmet, lelket ébresztettek magukban öntudatra, s így végtelen kincset találtak: szóval látók, erősek, gazdagok lettek... tehát élnek!
Ó, fölséges, áldásos, hatalmas munka, mely világokat emelsz, mely örvényeket áthidalsz s a göröngyhöz láncolt teremtést szabaddá s erőssé teszed, azután emberré, hőssé, mártírrá neveled: bizonyára te is megérdemled a munka nevét! Erőd a lélek; színtered az erkölcsi világ! Ó, lángoló s győzhetetlen hatalom, te is harcolsz; küzdelmeid megérdemlik a legnagyobb erőkifejtések dicséretét! Kardod az Isten igéje, harctered a szív!
Mi e szellemi munkával, az erkölcsi világot emelő erővel szemben az a másik munka, mely követ tör, fát fűrészel, földet forgat s kenyeret ad?!
Mi e szellemi küszködéssel, a lelkek harcaival szemben az a viaskodás, melyet karddal s vállal s izmokkal döntenek el?
Az az előbbi munka kenyeret ad, ez az utóbbi szellemet ad; az az előbbi harc testet teper, ez az utóbbi harc lelket emel.
Nos és ne legyen igaz, hogy nemcsak kenyérből él az ember, hanem minden igéből, mely az Isten szájából jön?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése