Nagyhét

Bár ma nincs világháború, ez az írás ma is megállja a helyét. Mindenki aktualizálja önmaga számára ezeket a sorokat!

Világtörténelmi nagyböjt. (1916)
Prohászka Ottokár

Igazi nagyböjtje van most az egész világnak... csupa nagypéntekből egyberótt keserves idő! A világháború nagy szenvedései járnak benne, s a lelkekre a bánat s az aggodalom éjtszakája ül. Sok a letört szív, mely csendben vagy zokogva viseli gyötrelmét és gyászát. Fronton és front mögött sok a szenvedés; a lövészárkok megtelnek vérrel, könnyel, szerető s szenvedő érzéssel, azután pedig kilométeres sírokká válnak. Az egész világ nagy kínpad, reá vannak húzva milliók, vagy talán inkább nagy kereszt, s reá kifeszítve az emberiség!

Szükséges, hogy az ilyen szenvedő nemzedék a sok bajban s a nagy feketeségben valahogyan megtalálja magát s a helyét; szükséges, hogy necsak kínt érezzen át, hanem lelket is érezzen ki, emberhez illő, szenvedésbe való lelket; szükséges, hogy e nagy idők ne legyenek fekete vizek, melyeken nem tükrözik más, mint a skepszis s a buta vég, hanem hogy lélekre akadjunk bennük, melyben a feketeség dacára mélységes értelem lakik s bajok s nélkülözések dacára nagy temperamentum ég... Megmondom, szükséges ehhez az, hogy az emberiség az első nagy szenvedőnek érzelmeivel teljék el s hogy e világtörténelmi nagyhétbe Krisztus szenvedésének lelkét s szellemét lehelje.

S itt most csak egy érzést akarok megszólaltatni, azt, hogy kimondhatatlanul kicsinynek érzem magamat e nagy kereszt alatt; még pedig éppen emberi önérzetem alázkodik itt meg s emberi méltóságom lapul s vékonyodik el. Az a máskor hangos kultúr-öntudatom, az a máskor lobogó kultúr-lelkesülésem, az csappan úgy meg, hogy szinte elalszik. Kimondhatatlanul hitványnak érzem magamat s magamban az egész emberiséget, mikor elgondolom, hogy ezt az egész rémséges szenvedést, ezt a barbár keresztet maga az emberiség állította bele a világba; azt a tövist milliók szívének megkoronázására, azt az ostort eleven lelkek százezreinek széttépésére, azt az ecetet és epét egy világ örömének s öntudatának elkeserítésére, azt mind nem a pokolból, hanem önszívéből vette; azokat a judásokat, azokat a kufárokat s hóhérokat, azokat a hamis tanúkat s azt a töméntelen gyilkos népet nem a vadak sivatagaiból, hanem saját fiaiból toborozta. Tehát ezt a rengeteg gonoszságot, ezt a pokol-gyűlölséget, ezt a tengernyi kínt, ezt mind magából, saját lelkéből merítette! Ijesztő gondolat, hogy ez mind kikerülhetett belőle; tehát hogy ez mind benne lakott! Megszégyenítő érzet, hogy íme, ilyen az ember, ily örvényeket takar, ily alacsonyságot kendőz... a szelíd ember-arc ily kegyetlenségnek s állatiasságnak hamis álarca!

Ettől töpörödöm én össze a nagy kereszt alatt. A Krisztus Golgotáján éppúgy, mint a kultúremberiség mostani keresztútján ugyanazt érzem – azt, hogy a keresztnek mi vagyunk okai; gonoszságunk, önzésünk, kultúrhazugságunk; no meg a végleg kompromittált nemzetközi testvériség s a köddé foszlott humanizmus mögött rejlő ősi barbárságunk az oka neki!

Sokszor elámít a haladás gondolata, s az ember nem győzi bámulni, hogy mennyire vitte, hogy mily magaslatokon jár; azután pedig ránkszakadt az ilyen világkatasztrófa, mely kitárja az emberiség szívében lakozó ősi bűnösséget, a szemek kívánságát, a testnek kívánságát, az élet kevélységét; s ezek a hatalmak feszítenek azután keresztre minket.

Tehetek-e róla, ha úgy érzem, hogy e kereszten csak lator függhet; lator, kinek gonosz a szíve s bűnös a lelke? De a szenvedés nem azért van, hogy a lator összetörjön, hanem hogy szenvedve megtérjen s megtisztuljon s igényt tartson nagy hitben s alázatban arra az üdvözítő „mementóra”, mely mindnyájunk megtörődött szívéből tör elő: „Memento mei, Domine, dum veneris in regnum tuum!” Uram, vezess e nagy kereszten át egy jobb világba!