Részletek a 13. fejezetből
4.
A haszontalan belső tevékenység állandóan védelmez és dédelget egy illúziót.
Nem találhatom meg Istent, ha nem mondok le erről a haszontalan tevékenységről, s nem mondhatok le róla, amíg el nem engedem az általa babusgatott illúziót. Nem szabadulhatok meg ettől az illúziótól, amíg föl nem ismerem, mennyire csalóka.
A benső csönd tehát nem annyira tagadás, a zajnak és a mozgásnak a hiánya, hanem sokkal inkább értelmünk megpihenése az igazságban.
Az ember értelme, bármennyire rosszra használhatja is, élesebben és biztosabban ítél annál, semhogy a tévedésben tartósan megnyugodhatnék. Felkarolhat egy hazugságot, makacsul ragaszkodhat hozzá és igaznak hirdetheti: de a hamisságban nem találhat igazi megnyugvást. A tévedésért rajongó értelem folytonos szorongásban él, nehogy a tévedés lelepleződjék s kimutassa foga fehérét. Az igazságot szerető ember viszont már a hibáinak a fölismerésében is megnyugvást találhat, hiszen ez az igazság kezdete.
Istenhez, az igazsághoz, azzal teszem meg az első lépést, hogy fölismerem az igazat önmagamról: ha tévedésben éltem, az első lépés az igazság felé, hogy fölismerem a tévedésemet. A hamis és csalóka „megtapasztalása” annak, ami látszólag Isten tevékenysége a lélekben, egy pillanatra adhat valamiféle belső békét: annak a léleknek a csöndjét, aki egy illúzióba ringatja bele magát. De ezt a csöndet gyorsan megzavarja a mélyről felkavargó nyugtalanság és zaj. Az a lélek, amelyik a magasabbrendű csöndet termő igazság nélkül akarja magára erőszakolni a csöndet, feszültebb és zajosabb, mint a nagyvárosok zaja, és nyugtalanítóbb, mint egy hadsereg mozgása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése