IV. fejezet
Az az egyesülő ima ugyan igen rövid ideig tartott - talán egy „Üdvözlégy” hosszáig sem - de olyan rendkívüli nyomot hagyott bennem, hogy bár ekkoriban alig voltam húszesztendős, úgy éreztem, mintha máris lábbal tipornám a világot. Emlékszem, mennyire sajnáltam azokat, akik, még ha nem is járnak tilosban, a világi örömökből igyekeznek kivenni a részüket. Amennyire csak tudtam, rajta voltam, hogy mikor imádkozom, bensőmben érezzem a mi Kincsünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak jelenlétét. Ha életének valamely részletéről elmélkedtem, azt is úgy képzeltem magam elé, mintha bensőmben folynék le. Időmnek legnagyobb részét azonban jó könyvek olvasásával töltöttem, mert az Úristen nem adott nekem tehetséget, hogy az értelmemmel tudjak bölcselkedni, vagy pedig hogy a képzelőtehetségemmel dolgozzam. Ez utóbbi énnálam annyira ügyefogyott, hogy hiába erőlködöm, még az Úr Jézust sem tudom magam elé képzelni emberi alakjában s nem vagyok képes róla elmélkedni. S bár az ilyen magamforma lelkek, akik a belső imában nem képesek elméjükkel dolgozni, hamarább jutnak el, ha kitartanak benne, a szemlélődés színvonalára, azért ez a tehetetlenség mégis csak igen kellemetlen és kínos dolog. Mert ha az akarat nincs elfoglalva és a szeretetnek nincs valami kézzelfogható tárgya, ami leköthetné: a lélek úgy marad minden támasz nélkül. Nem tudja, mibe fogjon és az elhagyatottság, a szárazság és az egymást űző szórakoztató gondolatok következtében sokat szenved. Az ilyen természetű embereknek még sokkal jobban kell vigyázniuk lelkiismeretük tisztaságára, mint azoknak, akik tudnak elmélkedni. Mert az olyan, aki tud a fölött bölcselkedni, hogy mi a világ, hogy mivel tartozik Istennek, hogy mennyit szenvedett az Úr, hogy ő mily rosszul szolgál Ő Szent Felségének, mily jutalom várja azt, aki Istent szereti - mondom, az ilyen ember mindebből tanulságot merít, s ezzel föl tudja magát fegyverezni a szórakozások, az alkalmak és a veszedelmek ellenében. Aki ellenben mindezt nem tudja fölhasználni, az nagyobb veszedelemben forog, s tekintve, hogy ő maga nem képes semmi tanulságot levonni, arra van szüksége, hogy sokat olvasson. Könyv segítsége nélkül elmélkedni az ilyennek igen kínos dolog, s ha a lelki vezető - mert ilyen is akad - arra kényszeríti, hogy hosszú elmélkedéseket végezzen, a nélkül, hogy olvasna: azt nem fogja soká kitartani. Ha gyóntatója makacskodik, még bele is fog betegedni, mert ez annyira megviseli az embert. Míg ellenben, ha csak egy keveset olvas is az elmélkedés helyett, amelyre amúgy is képtelen: ez az eljárás nagyon segíti abban, hogy lelkileg össze tudja magát szedni. Szóval erre határozottan szüksége van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése