Október 7-én XVI. Benedek egyházdoktorrá avatja Bingeni Szent Hildegardot és Ávilai Szent Jánost. A cím azt jelenti, hogy viselőjük teológiai tanításai a történelmi kortól függetlenül minden katolikus számára időszerűek.
Egyházdoktor-avatásra ritkán kerül sor. Ennek ellenére Avilának nem János lesz az első egyházdoktora. VI. Pál pápa két szentnek, Ávilai Szent Teréznek és Sienai Szent Katalinnak adta ezt a címet.
Ki volt Bingeni Hildegard apátnő, aki most tovább növeli a női egyházdoktorok számát?
Hildegard von Bingen (1098–1197) negyvenéves korában kezdett írni, illetve kezdet tollba mondani azokat a látomásokat, amelyek által Isten eltöltötte bölcsességgel.
Clairvaux-i Szent Bernát mellett ő is a század világossága volt, és olyan tisztelet övezte, amely egészen egyedülállóvá teszi.
Törékeny, beteges alkat volt, mégis fáradhatatlanul dolgozott. Sokat utazott, hirdette az örömhírt, csodákat tett, pápák és császárok kérték ki tanácsát, Rupertsbergben kolostort alapított.
Élete vége felé arra kényszerült, hogy a világi hatalommal szemben megvédje az isteni akarat iránti való engedelmességből fakadó tettét: eltemetett egy kiközösített lovagot, aki bűnbánatot tartott előtt. Szembeszállt érte a mainzi prelátusokkal.
Látomásai során soha nem vesztette el öntudatát. Így ír erről: „a fény, amelyet látok, nem a térhez kötött fény. Sokkal fényesebb, mint a világító napot rejtő felhő, melyben sem magasságot, sem szélességet, sem hosszúságot nem tudok megkülönböztetni. Az Élő Fény árnyékaként lett számomra megjelölve... De ezeket a dolgokat nem külső szemeimmel látom, vagy amit hallok, nem külső füleimmel hallom, és nem a szív érzésével értem meg, vagy esetleg az öt érzékszerv együttes munkájával, hanem csak és kizárólag a lelkemben... Külső szemeim ugyanakkor nyitottak, sohasem csukódnak le, mialatt érzékeim – mintegy extázisban – felmondanák a szolgálatot, ébren látom mindezt nappal és éjjel..." (Kemenczky Judit fordítása).
Látnoki adottsága miatt "a német prófétanő" nevet kapta, ami nem annyira a jövendőmondást, mint a jelen események megértését jelentette. Éppen ebből fakadt sok fájdalma, vajúdása, mert különleges látása következtében egészen más tanácsokat kellett adnia, mint amilyeneket az emberek vártak volna tőle.
Önmagáról csak így nyilatkozott: "egy nyomorult nőszemély", "törékeny ember, akiben semmi állandóság nincs, hamu a hamuból és por a porból". Csak azt mondta és azt írta, amit valaki más oltott beléje: "A megnyílt égből lángoló fényesség jött felém, olyan, mint a villám fénye. Áthatolt a fejemen, és lángba borította egész keblemet és szívemet, de nem égetett, csak melegített, ahogy a napfény melengeti a tárgyakat. És hirtelen megnyílt előttem a zsoltárok és az evangéliumok értelme... Mindezt láttam és hallottam és mégis vonakodtam attól, hogy leírjam mindaddig, amíg Isten ostorával betegágyba nem hajtott engem. Amikor aztán ott írni kezdtem, visszatért az erőm és fölépültem a betegségből."
Ez a látomásairól hires szerzetesnő erkölcsi tanító, teológus, filozófus volt. Zseniálisan tehetséges volt. Természettudományos és orvosi ismeretei egyedülállóak voltak korában. A természettel és a gyógyítással foglalkozó írásai miatt az első német tudós- és orvosnőnek is szokták mondani, de hívják úgy is, hogy "a tizenkettedik század csodája" -- nemcsak életszentsége, hanem tudománya miatt is. Csodálatos költői nyelven tudott szólni, költeményeihez zenét is írt; gyönyörű képeket festett a teremtett világról. Írásai közül legjelentősebb a látomásaira épülő misztikus trilógiája: a rupertsbergi Scivias-kódex, Az Úr utainak ismerete (dogmatikus tartalmú), Az érdemszerzés könyve (erkölcstannal és erényekkel foglalkozik) és Az isteni művek könyve (a misztikus kozmológiát tárgyalja).
1147--1148-ban Szent III. Jenő pápa Trierben tartózkodott, mert éppen zsinat ülésezett ott. A mainzi érsek beszélt neki Hildegárdról. Akkor a pápa kinevezett egy szakértőkből álló bizottságot, hogy a helyszínen tartsanak vizsgálatot. A bizottság vezetője, Albero (1080 k.--1152) püspök a következő jelentést tette: "Egy szenttől jöttünk vissza. Ez az apáca minden földi mérték fölött áll. Értelme, gondolkodása és beszéde nem ebből a világból való." A pápa megkérdezte: "Gyakorolja a szeretet cselekedeteit?" A püspök gondolkodás nélkül válaszolta: "Úgy bánik a nyomorékokkal és koldusokkal, mintha az anyjuk lenne." A pápának még egy kérdése volt: "Alázatos lélek?" -- "Nem fukarkodtunk a próbatétekkel, hogy megpróbáljuk alázatosságát -- felelte Albero --, de biztosíthatjuk Szentségedet, hogy életünkben sehol nem találkoztunk nagyobb alázatossággal. Mindazonáltal az alázatosság olyan méltósággal és fenséggel párosult benne, hogy olykor a legszívesebben térdet hajtottunk volna előtte, hogy a tiszteletünket méltó módon kifejezzük." És akkor előlépett Clairvaux-i Szent Bernát, és fénylő szemekkel, nagyon határozottan így szólt: "Amit hallottunk, az Isten üzenete. Ezekben a nehéz időkben Isten egy szegény kolostori cellában világosságot gyújtott, hogy vigasztaljon és utat mutasson. Szentatyám, a te feladatod arról gondoskodni, hogy ez a világosság véka alatt ne maradjon!"
Hildegárdot III. Konrád császár minden kedveskedése sem akadályozta meg abban, hogy világosan kifejezze rosszallását, amiért a császár megakadályozta az egyházszakadás felszámolását azáltal, hogy újabb ellenpápát állított. "Vigyázz -- írta neki --, nehogy a legfőbb Király szemed vaksága miatt elvessen téged!"
Hildegárd küldetése azonban elsősorban a papsághoz szólt. A papság és a szerzetesség elvilágiasodott, sok tagja elmerült különféle evilági ügyekben. A püspökök és az apátok közül nem egy szívesebben forgatta a kardot, mint hogy a pásztorbotot tartsa a kezében. A legjobbak pedig gyakran egymás közti vitákkal fecsérelték erejüket. "Mindaddig, amíg a földi királynak szolgálunk, elhanyagoljuk a mennyei Király belső szolgálatát" -- korholja az egyik püspököt, aki Barbarossa Frigyes szolgálatában serénykedett.
Egy alkalommal meghívták Kölnbe, ahol szólnia kellett a katarok ellen. Meg is tette, de utána megdöbbentő vádat emelt a papok ellen: "Istent nem ismertek, embertől nem féltek. Nem olyan prédikátorok vagytok, amilyennek Isten látni akar benneteket. Részben lovagok, részben szolgák vagytok.. gőg, dicsőség, szórakozás -- ezek jegyében telik életetek. Az Egyház pilléreinek kellene lennetek, és romokban hevertek a földön."
Derű és mértéktartó bencés aszkézis hatotta át Hildegard kolostorát. A szigorú vezeklésről ezt írta: "Az olyan föld, amit az eke össze-vissza szabdal, aligha fog rendes termést hozni. A túlságosan szigorú aszkézis megfosztja erejüktől az erényeket, és nem terem mást, csak büszkeséget. Mindent úgy kell elrendezni és szabályozni, hogy közben a szív öröme meg ne szökjék."
És ki volt Avilai Szent János pap, aki barátjának tudhatott több - nem akármilyen - szentet is, Loyolai Szent Ignácot, Alcantarai Szent Pétert és Avilai Nagy Szent Terézt is. (Avilai Szent János nem összekeverendő Keresztes Szent Jánossal.)
János 1499-ben vagy 1500-ban született a dél-spanyolországi Almodovar del-Campóban. Az alcalái egyetemen "a művészetek baccalaureusa" fokozatot szerezte meg, majd három éven át teológiát tanult. Szülei időközben meghaltak és tekintélyes vagyont hagytak rá; amikor pappá szentelték, ezt szétosztotta a szegények között.
Mint prédikátor és népmisszionárius kilenc éven át bejárta egész Andalúziát. Fiatalok és öregek, szegények és gazdagok tolongtak prédikációira, az általa előidézett megtéréseket pedig nem is lehet elsorolni. Leghíresebb ,,megtérője'' volt Istenes Szent János. Kipellengérezte a gazdagok és hatalmasok köreiben található visszás állapotokat; ezáltal sok ellenséget szerzett magának.
Mint veszedelmes újítót bepanaszolták az inkvizíciónál és fogságba vetették. 1532 decemberében huszonkét vádpont ellen kellett védekeznie. Közülük itt csak néhányat sorolunk fel. Nem azt merészelte-e mondani, hogy az eretnekekként nyilvánosan elégetett emberek vértanúk? De igen - - válaszolta. Ha az elítélt azt gondolja, hogy a helyes úton jár, s ha a halált a hit szellemével fogadja, bíráit pedig nem gyűlöli, vértanú. Nem mondta-e azt is, hogy jobb lenne alamizsnálkodni, mint miséket mondatni? Erre így válaszolt: "Ha a nép éhezik, a klérusnak pedig van elég misestipendiuma, bizonyára ez is helytálló!"
1533-ban szabadon engedték, de figyelmeztették, hogy legyen óvatosabb kifejezéseiben. Könyvét, az Audi filia-t mégis betiltotta az inkvizíció.
Műszaki érzékére is vall, hogy kitalált egy újfajta öntözési eljárást. Tizenöt magasabb fokú iskolát is alapított (mai gimnáziumainkhoz hasonlókat); közülük a baezai csakhamar egyetemi rangra emelkedett; eközben nagy anyagi és emberi nehézségekkel kellett megküzdenie.
Írásaiban némely dolog ma különösnek tűnik számunkra, más viszont még ma sem veszített semmit kifejezőerejéből és eredetiségéből. "Semmit sem vásároltunk túl drágán, ha Istent szolgáljuk vele" -- mondta egyszer, és: "Ne fordítsuk el tekintetünket Istentől, ha nem akarunk megvakulni!"
Jellemző rá a következő epizód: János megfigyelt egyszer egy papot, aki hanyagul misézett. A kehely fölött az ostyával olyan sebtében és unottan írta le a kereszt jelét, hogy Jánosnak megfájdult a lelke. Az oltárhoz ment, úgy tett, mintha egy gyertyát igazítana meg, és közben odasúgta a papnak: "Bánjon vele jól; egy jó Atya Fia!" A mise után beszélt a papnak arról a tiszteletről, amellyel Krisztus testének tartozunk. A pap annyira megilletődött, hogy könnyekben tört ki, mire János átölelte.
1569. május 10-én halt meg a Córdoba melletti Montillában, és az ottani jezsuita templomban temették el.
1894-ben boldoggá, 1970. május 31-én szentté avatták.
Egyházdoktor-avatásra ritkán kerül sor. Ennek ellenére Avilának nem János lesz az első egyházdoktora. VI. Pál pápa két szentnek, Ávilai Szent Teréznek és Sienai Szent Katalinnak adta ezt a címet.
Ki volt Bingeni Hildegard apátnő, aki most tovább növeli a női egyházdoktorok számát?
Hildegard von Bingen (1098–1197) negyvenéves korában kezdett írni, illetve kezdet tollba mondani azokat a látomásokat, amelyek által Isten eltöltötte bölcsességgel.Clairvaux-i Szent Bernát mellett ő is a század világossága volt, és olyan tisztelet övezte, amely egészen egyedülállóvá teszi.
Törékeny, beteges alkat volt, mégis fáradhatatlanul dolgozott. Sokat utazott, hirdette az örömhírt, csodákat tett, pápák és császárok kérték ki tanácsát, Rupertsbergben kolostort alapított.
Élete vége felé arra kényszerült, hogy a világi hatalommal szemben megvédje az isteni akarat iránti való engedelmességből fakadó tettét: eltemetett egy kiközösített lovagot, aki bűnbánatot tartott előtt. Szembeszállt érte a mainzi prelátusokkal.
Látomásai során soha nem vesztette el öntudatát. Így ír erről: „a fény, amelyet látok, nem a térhez kötött fény. Sokkal fényesebb, mint a világító napot rejtő felhő, melyben sem magasságot, sem szélességet, sem hosszúságot nem tudok megkülönböztetni. Az Élő Fény árnyékaként lett számomra megjelölve... De ezeket a dolgokat nem külső szemeimmel látom, vagy amit hallok, nem külső füleimmel hallom, és nem a szív érzésével értem meg, vagy esetleg az öt érzékszerv együttes munkájával, hanem csak és kizárólag a lelkemben... Külső szemeim ugyanakkor nyitottak, sohasem csukódnak le, mialatt érzékeim – mintegy extázisban – felmondanák a szolgálatot, ébren látom mindezt nappal és éjjel..." (Kemenczky Judit fordítása).Látnoki adottsága miatt "a német prófétanő" nevet kapta, ami nem annyira a jövendőmondást, mint a jelen események megértését jelentette. Éppen ebből fakadt sok fájdalma, vajúdása, mert különleges látása következtében egészen más tanácsokat kellett adnia, mint amilyeneket az emberek vártak volna tőle.
Önmagáról csak így nyilatkozott: "egy nyomorult nőszemély", "törékeny ember, akiben semmi állandóság nincs, hamu a hamuból és por a porból". Csak azt mondta és azt írta, amit valaki más oltott beléje: "A megnyílt égből lángoló fényesség jött felém, olyan, mint a villám fénye. Áthatolt a fejemen, és lángba borította egész keblemet és szívemet, de nem égetett, csak melegített, ahogy a napfény melengeti a tárgyakat. És hirtelen megnyílt előttem a zsoltárok és az evangéliumok értelme... Mindezt láttam és hallottam és mégis vonakodtam attól, hogy leírjam mindaddig, amíg Isten ostorával betegágyba nem hajtott engem. Amikor aztán ott írni kezdtem, visszatért az erőm és fölépültem a betegségből."
Ez a látomásairól hires szerzetesnő erkölcsi tanító, teológus, filozófus volt. Zseniálisan tehetséges volt. Természettudományos és orvosi ismeretei egyedülállóak voltak korában. A természettel és a gyógyítással foglalkozó írásai miatt az első német tudós- és orvosnőnek is szokták mondani, de hívják úgy is, hogy "a tizenkettedik század csodája" -- nemcsak életszentsége, hanem tudománya miatt is. Csodálatos költői nyelven tudott szólni, költeményeihez zenét is írt; gyönyörű képeket festett a teremtett világról. Írásai közül legjelentősebb a látomásaira épülő misztikus trilógiája: a rupertsbergi Scivias-kódex, Az Úr utainak ismerete (dogmatikus tartalmú), Az érdemszerzés könyve (erkölcstannal és erényekkel foglalkozik) és Az isteni művek könyve (a misztikus kozmológiát tárgyalja). 1147--1148-ban Szent III. Jenő pápa Trierben tartózkodott, mert éppen zsinat ülésezett ott. A mainzi érsek beszélt neki Hildegárdról. Akkor a pápa kinevezett egy szakértőkből álló bizottságot, hogy a helyszínen tartsanak vizsgálatot. A bizottság vezetője, Albero (1080 k.--1152) püspök a következő jelentést tette: "Egy szenttől jöttünk vissza. Ez az apáca minden földi mérték fölött áll. Értelme, gondolkodása és beszéde nem ebből a világból való." A pápa megkérdezte: "Gyakorolja a szeretet cselekedeteit?" A püspök gondolkodás nélkül válaszolta: "Úgy bánik a nyomorékokkal és koldusokkal, mintha az anyjuk lenne." A pápának még egy kérdése volt: "Alázatos lélek?" -- "Nem fukarkodtunk a próbatétekkel, hogy megpróbáljuk alázatosságát -- felelte Albero --, de biztosíthatjuk Szentségedet, hogy életünkben sehol nem találkoztunk nagyobb alázatossággal. Mindazonáltal az alázatosság olyan méltósággal és fenséggel párosult benne, hogy olykor a legszívesebben térdet hajtottunk volna előtte, hogy a tiszteletünket méltó módon kifejezzük." És akkor előlépett Clairvaux-i Szent Bernát, és fénylő szemekkel, nagyon határozottan így szólt: "Amit hallottunk, az Isten üzenete. Ezekben a nehéz időkben Isten egy szegény kolostori cellában világosságot gyújtott, hogy vigasztaljon és utat mutasson. Szentatyám, a te feladatod arról gondoskodni, hogy ez a világosság véka alatt ne maradjon!"
Hildegárdot III. Konrád császár minden kedveskedése sem akadályozta meg abban, hogy világosan kifejezze rosszallását, amiért a császár megakadályozta az egyházszakadás felszámolását azáltal, hogy újabb ellenpápát állított. "Vigyázz -- írta neki --, nehogy a legfőbb Király szemed vaksága miatt elvessen téged!"
Hildegárd küldetése azonban elsősorban a papsághoz szólt. A papság és a szerzetesség elvilágiasodott, sok tagja elmerült különféle evilági ügyekben. A püspökök és az apátok közül nem egy szívesebben forgatta a kardot, mint hogy a pásztorbotot tartsa a kezében. A legjobbak pedig gyakran egymás közti vitákkal fecsérelték erejüket. "Mindaddig, amíg a földi királynak szolgálunk, elhanyagoljuk a mennyei Király belső szolgálatát" -- korholja az egyik püspököt, aki Barbarossa Frigyes szolgálatában serénykedett.
Egy alkalommal meghívták Kölnbe, ahol szólnia kellett a katarok ellen. Meg is tette, de utána megdöbbentő vádat emelt a papok ellen: "Istent nem ismertek, embertől nem féltek. Nem olyan prédikátorok vagytok, amilyennek Isten látni akar benneteket. Részben lovagok, részben szolgák vagytok.. gőg, dicsőség, szórakozás -- ezek jegyében telik életetek. Az Egyház pilléreinek kellene lennetek, és romokban hevertek a földön."
Derű és mértéktartó bencés aszkézis hatotta át Hildegard kolostorát. A szigorú vezeklésről ezt írta: "Az olyan föld, amit az eke össze-vissza szabdal, aligha fog rendes termést hozni. A túlságosan szigorú aszkézis megfosztja erejüktől az erényeket, és nem terem mást, csak büszkeséget. Mindent úgy kell elrendezni és szabályozni, hogy közben a szív öröme meg ne szökjék."
És ki volt Avilai Szent János pap, aki barátjának tudhatott több - nem akármilyen - szentet is, Loyolai Szent Ignácot, Alcantarai Szent Pétert és Avilai Nagy Szent Terézt is. (Avilai Szent János nem összekeverendő Keresztes Szent Jánossal.)
János 1499-ben vagy 1500-ban született a dél-spanyolországi Almodovar del-Campóban. Az alcalái egyetemen "a művészetek baccalaureusa" fokozatot szerezte meg, majd három éven át teológiát tanult. Szülei időközben meghaltak és tekintélyes vagyont hagytak rá; amikor pappá szentelték, ezt szétosztotta a szegények között.
Mint prédikátor és népmisszionárius kilenc éven át bejárta egész Andalúziát. Fiatalok és öregek, szegények és gazdagok tolongtak prédikációira, az általa előidézett megtéréseket pedig nem is lehet elsorolni. Leghíresebb ,,megtérője'' volt Istenes Szent János. Kipellengérezte a gazdagok és hatalmasok köreiben található visszás állapotokat; ezáltal sok ellenséget szerzett magának.
Mint veszedelmes újítót bepanaszolták az inkvizíciónál és fogságba vetették. 1532 decemberében huszonkét vádpont ellen kellett védekeznie. Közülük itt csak néhányat sorolunk fel. Nem azt merészelte-e mondani, hogy az eretnekekként nyilvánosan elégetett emberek vértanúk? De igen - - válaszolta. Ha az elítélt azt gondolja, hogy a helyes úton jár, s ha a halált a hit szellemével fogadja, bíráit pedig nem gyűlöli, vértanú. Nem mondta-e azt is, hogy jobb lenne alamizsnálkodni, mint miséket mondatni? Erre így válaszolt: "Ha a nép éhezik, a klérusnak pedig van elég misestipendiuma, bizonyára ez is helytálló!"
1533-ban szabadon engedték, de figyelmeztették, hogy legyen óvatosabb kifejezéseiben. Könyvét, az Audi filia-t mégis betiltotta az inkvizíció.
Műszaki érzékére is vall, hogy kitalált egy újfajta öntözési eljárást. Tizenöt magasabb fokú iskolát is alapított (mai gimnáziumainkhoz hasonlókat); közülük a baezai csakhamar egyetemi rangra emelkedett; eközben nagy anyagi és emberi nehézségekkel kellett megküzdenie.
Írásaiban némely dolog ma különösnek tűnik számunkra, más viszont még ma sem veszített semmit kifejezőerejéből és eredetiségéből. "Semmit sem vásároltunk túl drágán, ha Istent szolgáljuk vele" -- mondta egyszer, és: "Ne fordítsuk el tekintetünket Istentől, ha nem akarunk megvakulni!"
Jellemző rá a következő epizód: János megfigyelt egyszer egy papot, aki hanyagul misézett. A kehely fölött az ostyával olyan sebtében és unottan írta le a kereszt jelét, hogy Jánosnak megfájdult a lelke. Az oltárhoz ment, úgy tett, mintha egy gyertyát igazítana meg, és közben odasúgta a papnak: "Bánjon vele jól; egy jó Atya Fia!" A mise után beszélt a papnak arról a tiszteletről, amellyel Krisztus testének tartozunk. A pap annyira megilletődött, hogy könnyekben tört ki, mire János átölelte.
1569. május 10-én halt meg a Córdoba melletti Montillában, és az ottani jezsuita templomban temették el.
1894-ben boldoggá, 1970. május 31-én szentté avatták.
Források:
http://www.magyarkurir.hu/hirek/ket-uj-egyhazdoktort-avat-papa-kozeljovoben
http://www.magyarkurir.hu/hirek/ujabb-noi-egyhaztanitoval-gazdagodik-az-egyhaz
http://www.katolikus.hu/szentek/szent343.html
http://www.katolikus.hu/szentek/szent147.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése