Arra a kérdésre keresünk választ a három zseni nyomán, mi is az ember valójában, mennyire számít a test és mennyire a lélek? Ki, kit vezet? Mi kellene, hogy az életünket motiválja? Az ember sokkal könnyebben él, és lesz valós helyzetének igazi tudatában, ha tudja ki ő, mennyit ér, és hogyan szakadhat el a megszokott sémáitól, amik sokszor sehova sem visznek.
Két szent és egy, a legnagyobb filozófusgondolkodó ugyanazt mondja, szinte ugyanúgy vélekedik. Nézzük nagy szentünk, aki kissé platonista is volt, hogyan vélekedik.
Szent Ágoston mondta:
"Ha tehát Plato csak azt tartja bölcsnek, aki ismeri, szereti, követi azt az Istent, akivel való részesség boldoggá tesz, hát akkor mi szükség van arra, hogy a többiekre* is hivatkozzunk? Hozzánk** senki sem áll olyan közel, mint a platonisták." (De civitate Dei 8.könyv, V. fej.)
Szerkesztő megjegyzései:
* A "többiekre" szó itt a fejezetben tárgyalt többi filozófiára, mondára utal, mert Ágoston szerint mind lemaradnak a platonista filozófia mögött.
** A "hozzánk" szó itt a kereszténységet jelenti. Tehát ez az egész fejezet arról szól, hogy a kereszténységhez legközelebb a platonista filozófia áll.
Miért áll közel a kereszténységhez Platón? Azért, amit fent leírt Ágoston is, meg még nagyon sok dologért, amiket itt nincs lehetőség felsorolni sem. Platón filozófiája tiszta és gyönyörű, olyan messze ment, hogy talán ma sem követhető teljes valóságában. És bár most nem akarjuk megpróbálni összefoglalni Platón tanításait - lehetetlen lenne -, de egy-két apró idézetet mégis leírunk, melyeket Platón mondott az Az állam című művében:
"Képzelj el egy föld alatti, barlangszerű szálláson ... embereket, gyerekségüktől fogva lábuknál és nyakuknál megbéklyózva, hogy egy helyen kell ülniük, és csak előre nézhetnek; fejüket a béklyóktól nem tekerhetik körbe ... az ilyenek önmagukból és egymásból nem látnak mást, mint az árnyakat, amelyeket a tűz a barlang szemközti falára vetít"
"Ezek (a titokzatos rabok) hozzánk hasonlók."
"ne csodálkozzál, hogy akik idáig elvergődtek (akik kijutottak a barlangból), azoknak már nem tetszik az emberi sürgölődés; lelkük folyton fölfelé vágyik, hogy ott időzzék, és ez nagyon is természetes"
Tudjuk, ez az idézet lerágott csont, viszont nagyon fontos a kérdésfeltevésünket illetőleg. A társadalmunk felnagyította az emberi létünk földhözragadtságát / materializmusát, és ezzel le is zárta a menekülő, felemelő lelki utakat.
És végül idézzük Avilai Szent Terézia egyháztanító szavait:
"Ó micsoda gyötrelem arra a lélekre, amely ezen a ponton látja magát, mikor újra kénytelen érintkezni az emberekkel; mikor újra végig kell néznie és szemlélnie ennek az életnek nyomorúságos bohózatát; és erre a testre kell vesztegetnie idejét s ennie és aludnia! Mindez agyonuntatja! Nem tudja, hogyan meneküljön, mert hiszen azt látja, hogy bilincsekben, börtönben sínylődik. Ilyenkor érzi amúgy igazában, hogy mennyire rabjai vagyunk saját testünknek; s hogy milyen nyomorúság az életünk. Belátja, mennyire igaza volt Szent Pálnak, mikor azért könyörgött az Úrhoz, hogy mentse meg tőle. Vele együtt kiált Istenhez és könyörög szabadságért. Másutt is említettem ezt, azonban itt ez az epedés néha olyan heves, hogy a lélek, mivel nem mentik ki, - úgy látszik - mintha már-már ki akarna szökni a testből, s maga igyekeznék visszaszerezni a szabadságát. Úgy érzi magát, mintha el volna adva, idegen földön, s ami legjobban fáj neki, az az, hogy oly kevesen panaszkodnak vele együtt, s oly kevesen kérik, amit ő kér, hanem ellenkezőleg, az emberek legnagyobb része élni kíván. Ó, ha nem ragaszkodnánk semmihez, s nem találnók örömünket egyetlen földi dologban sem: mennyire fájna nekünk, hogy Isten látása nélkül kell tovább élnünk! S az a vágy, hogy végre valahára élvezhessük az igazi életet, mennyire mérsékelné a haláltól való félelmünket!" (Önéletrajz XXI. fejezet)
Két szent és egy, a legnagyobb filozófusgondolkodó ugyanazt mondja, szinte ugyanúgy vélekedik. Nézzük nagy szentünk, aki kissé platonista is volt, hogyan vélekedik.
Szent Ágoston mondta:
"Ha tehát Plato csak azt tartja bölcsnek, aki ismeri, szereti, követi azt az Istent, akivel való részesség boldoggá tesz, hát akkor mi szükség van arra, hogy a többiekre* is hivatkozzunk? Hozzánk** senki sem áll olyan közel, mint a platonisták." (De civitate Dei 8.könyv, V. fej.)
Szerkesztő megjegyzései:
* A "többiekre" szó itt a fejezetben tárgyalt többi filozófiára, mondára utal, mert Ágoston szerint mind lemaradnak a platonista filozófia mögött.
** A "hozzánk" szó itt a kereszténységet jelenti. Tehát ez az egész fejezet arról szól, hogy a kereszténységhez legközelebb a platonista filozófia áll.
Miért áll közel a kereszténységhez Platón? Azért, amit fent leírt Ágoston is, meg még nagyon sok dologért, amiket itt nincs lehetőség felsorolni sem. Platón filozófiája tiszta és gyönyörű, olyan messze ment, hogy talán ma sem követhető teljes valóságában. És bár most nem akarjuk megpróbálni összefoglalni Platón tanításait - lehetetlen lenne -, de egy-két apró idézetet mégis leírunk, melyeket Platón mondott az Az állam című művében:
"Képzelj el egy föld alatti, barlangszerű szálláson ... embereket, gyerekségüktől fogva lábuknál és nyakuknál megbéklyózva, hogy egy helyen kell ülniük, és csak előre nézhetnek; fejüket a béklyóktól nem tekerhetik körbe ... az ilyenek önmagukból és egymásból nem látnak mást, mint az árnyakat, amelyeket a tűz a barlang szemközti falára vetít"
"Ezek (a titokzatos rabok) hozzánk hasonlók."
"ne csodálkozzál, hogy akik idáig elvergődtek (akik kijutottak a barlangból), azoknak már nem tetszik az emberi sürgölődés; lelkük folyton fölfelé vágyik, hogy ott időzzék, és ez nagyon is természetes"
Tudjuk, ez az idézet lerágott csont, viszont nagyon fontos a kérdésfeltevésünket illetőleg. A társadalmunk felnagyította az emberi létünk földhözragadtságát / materializmusát, és ezzel le is zárta a menekülő, felemelő lelki utakat.
És végül idézzük Avilai Szent Terézia egyháztanító szavait:
"Ó micsoda gyötrelem arra a lélekre, amely ezen a ponton látja magát, mikor újra kénytelen érintkezni az emberekkel; mikor újra végig kell néznie és szemlélnie ennek az életnek nyomorúságos bohózatát; és erre a testre kell vesztegetnie idejét s ennie és aludnia! Mindez agyonuntatja! Nem tudja, hogyan meneküljön, mert hiszen azt látja, hogy bilincsekben, börtönben sínylődik. Ilyenkor érzi amúgy igazában, hogy mennyire rabjai vagyunk saját testünknek; s hogy milyen nyomorúság az életünk. Belátja, mennyire igaza volt Szent Pálnak, mikor azért könyörgött az Úrhoz, hogy mentse meg tőle. Vele együtt kiált Istenhez és könyörög szabadságért. Másutt is említettem ezt, azonban itt ez az epedés néha olyan heves, hogy a lélek, mivel nem mentik ki, - úgy látszik - mintha már-már ki akarna szökni a testből, s maga igyekeznék visszaszerezni a szabadságát. Úgy érzi magát, mintha el volna adva, idegen földön, s ami legjobban fáj neki, az az, hogy oly kevesen panaszkodnak vele együtt, s oly kevesen kérik, amit ő kér, hanem ellenkezőleg, az emberek legnagyobb része élni kíván. Ó, ha nem ragaszkodnánk semmihez, s nem találnók örömünket egyetlen földi dologban sem: mennyire fájna nekünk, hogy Isten látása nélkül kell tovább élnünk! S az a vágy, hogy végre valahára élvezhessük az igazi életet, mennyire mérsékelné a haláltól való félelmünket!" (Önéletrajz XXI. fejezet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése