A remény ereje

A remény is túlmutat önmagán. Gabriel Marcel s Ernst Bloch szerint az ember nem érthető meg a „remény elve” nélkül. A remény fölötte áll a félelemnek, nem passzív, nincs a semmibe zárva. A remény érzelme kilép magából, kitágítja az embereket, ahelyett, hogy beszűkítené, soha nem tud eleget arról, ami bensőnkben munkálkodik, s ami kívülről az ember szövetségese lehet. Ennek az érzelemnek a kimunkálása embereket követel, akik tevékenyen vetik bele magukat a keletkezőbe, amelyhez maguk is tartoznak – írja könyve első lapján Bloch.

[…]

A jövőre irányuló ember lényeges dimenziója a remény. A remény erejéből sikerül felülkerekednie a nehézségeken és megpróbáltatásokon, sikerül értelmet találnia a legszörnyűbb szenvedésekben is. A rossz problémája megoldásának a kulcsa csaknem mindig a remény. Sajátos tartalma koronként változik. A történelmi fejlődés elején – amikor a személy fogalmát és értékét még nem ismerték eléggé – a reményt a „csoportba” vetették: az egyén meghalhat és szenvedhet, meghiúsulhatnak legfontosabb tervei, a csoport (klán, törzs, nép) azonban fennmarad, s eléri célját. Máskor az egyéni örökélet a megoldás: a túlvilági élet igazolja s maga mögött hagyja a földi élet szenvedéseit. Az individuális és a kollektív reményt a történelem során vallási összefüggésben fogalmazták meg. A szekularizáció hatására – főként a marxizmusban – a túlvilági remény helyett az evilági remény került a középpontba. A remény akkor a legerősebb, amikor a teljes pusztulással kell szembenéznie. A halállal szembeforduló bátorságban nyilvánul meg a remény ereje. (Nyíri Tamás: Az ember transzcendenciája)