Részletek a 12. fejezetből
11.
Összeszedetten válunk jelenvalóvá Isten előtt s Istenben élő magunk előtt is. Egészen különleges módon jelenvalóvá tesz Isten előtt az a vágyunk, hogy lelkünk legmélyebb mozdulatait egyedül Istennek őrizzük meg, távol tartsuk őket önmagunktól és a teremtményektől, és egyedül az Ő akaratának teljesítésére összpontosítsuk őket. Igaz, hogy mindig jelen vagyunk Őelőtte, hiszen Ő mindent lát és mindent létben tart azzal, hogy ismeri létezésüket. De valóságosabban jelen vagyunk előtte, ha tudjuk, hogy közel van hozzánk, mint akkor, amikor megfeledkezünk róla. Hiszen ilyenkor a jelenlét tudatos és kölcsönös: személyek együttléte. S ez csak akkor jöhet létre, ha úgy vagyunk jelen előtte, hogy valóban fölfedezzük igazi önmagunkat. Hiszen ha Isten jelenlétében élünk, s az Ő fényében ismerjük Őt, aki a hit homályában jön közénk, akkor ugyanebben a világosságban észrevesszük azt is, hogy egészen mások vagyunk, mint amilyennek a saját nagyratörésünk és önelégültségünk tükrében gondoltuk magunkat.
Az összeszedettség itt átszíneződik a bűntudattal, amit az egyházatyák „üdvös félelemnek" neveztek. Ez a félelem keletkezik bennünk akkor, ha Isten szentségének jelenlétében megismerjük magunkat. Az Ő szeretetében fölismerjük énünket, s meglátjuk, milyen messzire vagyunk attól, amivé az Ő szeretete formálna bennünket. Megtudjuk, kicsoda Ő és kik vagyunk mi!
De a szent félelem nem félhet a szeretettől. Csak önmaga és a szeretet közti távolság ijesztheti meg, s ijedtében belérejtőzik abba a szakadékba, amelyet Isten szeretetének és tökéletességének fénye jár át.
Ez a félelem néha nélkülözhetetlen ahhoz, hogy összeszedettek maradjunk. Így nem válunk hamisan édeskéssé vagy elbizakodottan önhitté. Nem vesszük magától értetődőnek Isten kegyelmét, nem félve többé az önbecsapástól, nem bizakodunk többé önelégülten a saját erényességünkben és magasröptű imádságainkban. Ez az önelégültség kudarcra van ítélve — mint valami áthatolhatatlan fal, kérlelhetetlenül odaáll közénk és Isten közé. Isten elhagy bennünket, mi pedig magunkra maradunk szörnyű kényszerképzetünkkel.
Minél erősebb, feszültebb és tartósabb az összeszedettségünk, annál nagyobb a veszélye annak, hogy áldozatául esünk ennek az illúziónak. Egy idő után meglehetősen könnyű úgy összeszednünk magunkat, hogy valójában nem is kerülünk igazi kapcsolatba Istennel. Az ilyen összeszedettség nem egyéb lélektani trükknél. Csekély erőfeszítéssel megtanulhatjuk, hogyan lehet így befelé fordulnunk. Megnyílik az ajtó egy sötét, csöndes, kényelmes belső szobába, amelyben sohasem történik semmi, s amelyben nem érhet bennünket baj, mert sikerült megtalálnunk azt a kapcsolót, amely az eredeténél kikapcsolja minden szellemi tevékenységünket. Ez nem imádság, s bár egy darabig jótékonyan megpihentethet bennünket, ha megszokjuk és túlzásba visszük, akkor komoly károkat is okozhat bennünk.
A félelem nélküli összeszedettség sötét és levegőtlen börtönbe zárja be a lelket. A belső aszkézis nem végződhet azzal, hogy rabul ejtjük magunkat. Ezzel csak meghiúsítanánk Isten kegyelmének minden szándékát. A hit nem azzal tesz összeszedetté, hogy korlátokat állít a lélek tevékenysége elé, hanem azzal, hogy eltávolítja a természetes értelemnek és akaratnak összes gátjait, megszabadítja az értelmet a kételyektől és az akaratot a habozástól. Az Isten erejéből így szabaddá lett lélek belémerülhet az Ő láthatatlan szabadságának mélyeibe.
Összeszedetten válunk jelenvalóvá Isten előtt s Istenben élő magunk előtt is. Egészen különleges módon jelenvalóvá tesz Isten előtt az a vágyunk, hogy lelkünk legmélyebb mozdulatait egyedül Istennek őrizzük meg, távol tartsuk őket önmagunktól és a teremtményektől, és egyedül az Ő akaratának teljesítésére összpontosítsuk őket. Igaz, hogy mindig jelen vagyunk Őelőtte, hiszen Ő mindent lát és mindent létben tart azzal, hogy ismeri létezésüket. De valóságosabban jelen vagyunk előtte, ha tudjuk, hogy közel van hozzánk, mint akkor, amikor megfeledkezünk róla. Hiszen ilyenkor a jelenlét tudatos és kölcsönös: személyek együttléte. S ez csak akkor jöhet létre, ha úgy vagyunk jelen előtte, hogy valóban fölfedezzük igazi önmagunkat. Hiszen ha Isten jelenlétében élünk, s az Ő fényében ismerjük Őt, aki a hit homályában jön közénk, akkor ugyanebben a világosságban észrevesszük azt is, hogy egészen mások vagyunk, mint amilyennek a saját nagyratörésünk és önelégültségünk tükrében gondoltuk magunkat.
Az összeszedettség itt átszíneződik a bűntudattal, amit az egyházatyák „üdvös félelemnek" neveztek. Ez a félelem keletkezik bennünk akkor, ha Isten szentségének jelenlétében megismerjük magunkat. Az Ő szeretetében fölismerjük énünket, s meglátjuk, milyen messzire vagyunk attól, amivé az Ő szeretete formálna bennünket. Megtudjuk, kicsoda Ő és kik vagyunk mi!
De a szent félelem nem félhet a szeretettől. Csak önmaga és a szeretet közti távolság ijesztheti meg, s ijedtében belérejtőzik abba a szakadékba, amelyet Isten szeretetének és tökéletességének fénye jár át.
Ez a félelem néha nélkülözhetetlen ahhoz, hogy összeszedettek maradjunk. Így nem válunk hamisan édeskéssé vagy elbizakodottan önhitté. Nem vesszük magától értetődőnek Isten kegyelmét, nem félve többé az önbecsapástól, nem bizakodunk többé önelégülten a saját erényességünkben és magasröptű imádságainkban. Ez az önelégültség kudarcra van ítélve — mint valami áthatolhatatlan fal, kérlelhetetlenül odaáll közénk és Isten közé. Isten elhagy bennünket, mi pedig magunkra maradunk szörnyű kényszerképzetünkkel.
Minél erősebb, feszültebb és tartósabb az összeszedettségünk, annál nagyobb a veszélye annak, hogy áldozatául esünk ennek az illúziónak. Egy idő után meglehetősen könnyű úgy összeszednünk magunkat, hogy valójában nem is kerülünk igazi kapcsolatba Istennel. Az ilyen összeszedettség nem egyéb lélektani trükknél. Csekély erőfeszítéssel megtanulhatjuk, hogyan lehet így befelé fordulnunk. Megnyílik az ajtó egy sötét, csöndes, kényelmes belső szobába, amelyben sohasem történik semmi, s amelyben nem érhet bennünket baj, mert sikerült megtalálnunk azt a kapcsolót, amely az eredeténél kikapcsolja minden szellemi tevékenységünket. Ez nem imádság, s bár egy darabig jótékonyan megpihentethet bennünket, ha megszokjuk és túlzásba visszük, akkor komoly károkat is okozhat bennünk.
A félelem nélküli összeszedettség sötét és levegőtlen börtönbe zárja be a lelket. A belső aszkézis nem végződhet azzal, hogy rabul ejtjük magunkat. Ezzel csak meghiúsítanánk Isten kegyelmének minden szándékát. A hit nem azzal tesz összeszedetté, hogy korlátokat állít a lélek tevékenysége elé, hanem azzal, hogy eltávolítja a természetes értelemnek és akaratnak összes gátjait, megszabadítja az értelmet a kételyektől és az akaratot a habozástól. Az Isten erejéből így szabaddá lett lélek belémerülhet az Ő láthatatlan szabadságának mélyeibe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése