1. „Szent Ágostonnak pedig azt mondta a mi Urunk: ’Neked át kell változnod azzá, ami én vagyok.’”
2. Amikor az ember belép Isten jelenvalóságába: „Oly belső ez a pusztaság és oly távoli! Annyira távol van mindentől, hogy sem időhöz, sem a helyhez nincs semmi köze. Egyszerűsége folytán híján van minden különbözőségnek és amikor az ember belép ide, úgy látja, mintha már öröktől fogva ott lett volna, és mintha öröktől fogva egy lenne vele – még ha csak egy pillanatra is volt része ebben az élményben.
Ez a tapasztalat fényt derít arra és tanúságot tesz arról, hogy az ember, teremtését megelőzően, öröktől fogva Istenben volt. És amikor Benne volt, Isten volt Istenben...
Szent János azt írja: „ Mindennek , ami teremtetett, egy élete volt Őbenne. (Jn 1,3) Ami az ember most, teremtett állapotában, ugyanaz volt kezdettől fogva Istenben a maga teremtettségében: létében egy vele. És mindaddig, amíg újra el nem éri a tisztaságnak azt az állapotát, amelyben akkor volt, amikor kiáradt eredetéből, a teremtetlenségből a teremtettségbe, sosem fog visszatérni Istenbe. Hogy visszatérhessen, minden természetes hajlandóságot, minden ragaszkodást, minden önelégültséget, amely lelke mélyét beszennyezheti, ki kell vetnie magából; de ki kell vetnie magából azt is, amit mindaddig lelki vagy testi módon örömmel és saját megelégedésére birtokolt; mindazt, amire valaha is a megismerés és a hajlamai révén szert tett: előbb mindent, mindent gyökerestül ki kell tépnie, hogy olyan lehessen, mint amilyen akkor volt, amikor először előjött Istenből – mert ha nem így cselekszik, sosem fog visszatérni abba a Forrásba, amelyből eredt.
És még ez a tisztaság sem elegendő! A szellemnek a kegyelem fénye által új formát kell magába öltenie(....) Az, aki gyakran fordul belső alapja felé és otthon van abban, annak sok nemes bepillantásban lesz része a legbelső alapba(...)
Ez a pogányok számára sem volt ismeretlen, ők ugyanis megvetették a múlandó dolgokat és nem voltak restek felkutatni e fundamentumot. Akkor aztán jöttek a nagy mesterek, mint amilyen Proklosz és Platón, és világos leírást adtak róla azok számára, akik maguktól nem tudták megtalálni(...) Gyermekeim, ezt a tudást ők mind ebből a legbelső alapból merítették – s ezt azért tehették, mert ez az alap volt életük célja, ezen alap művelésének szentelték az életüket.
Hát nem kész csúfság, nem nagy szégyen, hogy mi, szegény kései utódok, mi keresztények, akik olyan hathatós segítőeszközökkel vagyunk felruházva, mint amilyen Isten kegyelme, a szent hit, a szentségek és sok más kiváló eszköz, vak tyúkok módjára körbe-körbe szaladgálunk, mit sem tudva énünkről, amely bennünk van, és még ennyit sem arról, ami azon túl van?!”
3. „Az ember ide belépve egyre csendesebbé, egyre lényegibbé válik; itt már csupán egyetlen célt tart szem előtt, mindentől eltávolodva visszahúzódik önmagába, és a teljes tisztaság és tétlenség állapotában egyre magasabbra hág és egyre inkább maga mögött hagy minden dolgot. Mert maga Isten van jelen ebben a nemes birodalomban, maga Isten hat, uralkodik és lakik itt(...) Majd „ismét visszaszállnak”(...) „mindenkihez, akiknek szükségük van rájuk, míg ismét csak vissza nem térnek a szeretet csendes, feneketlen mélységébe, hogy ott nyugalmat leljenek. Vagyis ki-be járnak (Jn10,8), ám mégis mindig belül maradnak abban az édes és csendes mélységben, amelyben életük és létük gyökerezik, amelyben mozognak és vannak.”
2. Amikor az ember belép Isten jelenvalóságába: „Oly belső ez a pusztaság és oly távoli! Annyira távol van mindentől, hogy sem időhöz, sem a helyhez nincs semmi köze. Egyszerűsége folytán híján van minden különbözőségnek és amikor az ember belép ide, úgy látja, mintha már öröktől fogva ott lett volna, és mintha öröktől fogva egy lenne vele – még ha csak egy pillanatra is volt része ebben az élményben.
Ez a tapasztalat fényt derít arra és tanúságot tesz arról, hogy az ember, teremtését megelőzően, öröktől fogva Istenben volt. És amikor Benne volt, Isten volt Istenben...
Szent János azt írja: „ Mindennek , ami teremtetett, egy élete volt Őbenne. (Jn 1,3) Ami az ember most, teremtett állapotában, ugyanaz volt kezdettől fogva Istenben a maga teremtettségében: létében egy vele. És mindaddig, amíg újra el nem éri a tisztaságnak azt az állapotát, amelyben akkor volt, amikor kiáradt eredetéből, a teremtetlenségből a teremtettségbe, sosem fog visszatérni Istenbe. Hogy visszatérhessen, minden természetes hajlandóságot, minden ragaszkodást, minden önelégültséget, amely lelke mélyét beszennyezheti, ki kell vetnie magából; de ki kell vetnie magából azt is, amit mindaddig lelki vagy testi módon örömmel és saját megelégedésére birtokolt; mindazt, amire valaha is a megismerés és a hajlamai révén szert tett: előbb mindent, mindent gyökerestül ki kell tépnie, hogy olyan lehessen, mint amilyen akkor volt, amikor először előjött Istenből – mert ha nem így cselekszik, sosem fog visszatérni abba a Forrásba, amelyből eredt.
És még ez a tisztaság sem elegendő! A szellemnek a kegyelem fénye által új formát kell magába öltenie(....) Az, aki gyakran fordul belső alapja felé és otthon van abban, annak sok nemes bepillantásban lesz része a legbelső alapba(...)
Ez a pogányok számára sem volt ismeretlen, ők ugyanis megvetették a múlandó dolgokat és nem voltak restek felkutatni e fundamentumot. Akkor aztán jöttek a nagy mesterek, mint amilyen Proklosz és Platón, és világos leírást adtak róla azok számára, akik maguktól nem tudták megtalálni(...) Gyermekeim, ezt a tudást ők mind ebből a legbelső alapból merítették – s ezt azért tehették, mert ez az alap volt életük célja, ezen alap művelésének szentelték az életüket.
Hát nem kész csúfság, nem nagy szégyen, hogy mi, szegény kései utódok, mi keresztények, akik olyan hathatós segítőeszközökkel vagyunk felruházva, mint amilyen Isten kegyelme, a szent hit, a szentségek és sok más kiváló eszköz, vak tyúkok módjára körbe-körbe szaladgálunk, mit sem tudva énünkről, amely bennünk van, és még ennyit sem arról, ami azon túl van?!”
3. „Az ember ide belépve egyre csendesebbé, egyre lényegibbé válik; itt már csupán egyetlen célt tart szem előtt, mindentől eltávolodva visszahúzódik önmagába, és a teljes tisztaság és tétlenség állapotában egyre magasabbra hág és egyre inkább maga mögött hagy minden dolgot. Mert maga Isten van jelen ebben a nemes birodalomban, maga Isten hat, uralkodik és lakik itt(...) Majd „ismét visszaszállnak”(...) „mindenkihez, akiknek szükségük van rájuk, míg ismét csak vissza nem térnek a szeretet csendes, feneketlen mélységébe, hogy ott nyugalmat leljenek. Vagyis ki-be járnak (Jn10,8), ám mégis mindig belül maradnak abban az édes és csendes mélységben, amelyben életük és létük gyökerezik, amelyben mozognak és vannak.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése