Önéletrajz
Részlet
... Nézetem szerint: elveszteni az utat, az nem egyéb, mint abbahagyni a belső imát. Az Úristen, az Ő jóságában, mentsen meg ettől.
Mindebből világos - s az Úr szerelmére, jegyezzük meg jól, - hogy ha a lélek ily magasra jut és ekkora kegyelmekben részesül is az Úr részéről, azért nem szabad elbizakodnia, mert még mindig eleshetik. Főleg ne tegye ki magát a bűnre vivő alkalmaknak. Erre nagyon vigyázzon, mert ez rendkívül fontos. Az ördög ugyanis nagyon ravaszul fondorkodik, s ebben az esetben, még ha az a kegyelem, amelyet a lélek kapott, egészen biztosan Istentől származik is, ez a gonosz áruló magát ezt a kegyelmet igyekszik tőle telhetőleg a lélek ellen kihasználni, főleg, ha olyanokkal van dolga, akik még nem erősödtek meg az erényekben, nem eléggé önmegtagadók, s nem szakítottak minden ragaszkodással. Mert akármilyen magasra irányuljanak is az ilyeneknél a vágyak és a jó szándékok, ők maguk még mindig nem erősödtek meg annyira, hogy kitehetnék magukat az alkalmaknak és a veszedelmeknek. Ez a tanács kitűnő, s nem tőlem származik, hanem maga az Úristen tanít reá, Szeretném, ha az ilyen magamforma műveletlen emberek mind tudnának róla; mert ha a lélek tényleg ezen a színvonalon van is, nem szabad még annyira bíznia önmagában, hogy a maga jószántából lépjen ki a küzdőtérre; nagyon elég tőle, ha a védelemben állja meg a helyét. Neki fegyverekre van szüksége, hogy védekezni tudjon a rossz szellemek ellen, annyi ereje még nincs, hogy ő támadja meg, és lábbal tiporja őket, mint teszik azok, akik azon a fokon vannak, amelyről ezután fogok majd beszélni.
Az ördögnek hadi csele az ilyenek ellenében a következő szokott lenni. A lélek egészen közel érzi magát Istenhez, belátja a mennyei javak felsőbbségét a földiekkel szemben, s tudatában van annak, hogy az Úr szereti őt: s erre a szeretetre támaszkodva el kezd bizakodni s egész biztonsággal számítani arra, hogy többé nem vesztheti el azt a boldogságot, amelyet élvez. Azt hiszi, hogy világosan látja a jutalmat, s meg van arról győződve, hogy mivel ez a jutalom már ezen élet folyamán is olyan édes boldogsággal tölti el a lelket, lehetetlenség volna arról lemondania egy olyan aljas és piszkos dologért, amilyen a földi élvezet. Már most ezen bizalom révén az ördög lerontja benne az önmaga iránt való annyira szükséges bizalmatlanságot, s mint mondom, a szegény lélek kiteszi magát a veszedelmeknek, jóhiszemű buzgalommal kezdi pazarul osztogatni gyümölcseit, s azt hiszi, hogy már nincs oka félnie önmagától. Mindez nem kevélység nála, mert hiszen az a lélek jól tudja, hogy önmagától semmire sem képes, hanem egyszerűen mértéktelen és oktalan számítás az Úristenre. Nem gondolja meg, hogy még nem nőtt ki jól a tollazata. Igaz, hogy már ki tud röppenni a fészekből, s az Úristen ki-kihozza onnét: de azért még nem fejlődött annyira, hogy jól tudjon röpülni. Az erények még nem állnak benne erősen; nincs tapasztalata, s így nem képes a veszedelmet fölismerni, s nem tudja, mennyire veszedelmes dolog az, ha valaki önmagában bízik.
Ez volt az oka az én vesztemnek; s ezért és sok minden másért van szükség vezetőre és lelki életet élő emberekkel való érintkezésre. Én erősen hiszem, hogy ha az Úristen fölvitt már egy lelket erre a fokra, hacsak az illető maga nem fordul el teljesen Ő Szent Felségétől, az Úr nem fogja többé megvonni tőle kegyelmeit, s nem engedi, hogy elvesszen. Azonban, mint mondtam, ha el találna bukni, vigyázzon az Isten szerelméért, nehogy abba hagyja a belső imát. Ne essék valahogy áldozatul ennek a kísértésnek, úgy, mint én, a hamis alázatosság ürügye alatt. Mint már mondottam, és szeretném minél többször ismételni: bízzék Isten jóságában, mert ez nagyobb minden rossznál, amit el tudunk követni. Ő mindig kész elfelejteni hálátlanságunkat, ha mi belátva hibánkat, újra vissza akarunk térni az ő barátságába. S az a körülmény, hogy annyi kegyelemben részesített bennünket, szintén nem indítja Őt arra, hogy szigorúbban sújtson le ránk. Sőt ellenkezőleg éppen ezekre való tekintettel bocsát meg könnyebben, mert saját házanépének tekint bennünket, akik mint mondani szokás - az Ö kenyerét esszük. Gondoljanak vissza az ő szavaira s nézzék, hogy miképpen bánt énvelem. Hiszen én hamarább belefáradtam az Ő sértegetésébe, mint Ő Szent Felsége az én bűneimnek megbocsátásába. Ő sohasem unja meg az adományozást, s az Ő irgalmának kincseit nem lehet kimeríteni. Ne unjuk tehát elfogadni ajándékait. Áldott legyen mindörökké! Ámen. Dicsőítsék Őt összes teremtményei! ...
Mindebből világos - s az Úr szerelmére, jegyezzük meg jól, - hogy ha a lélek ily magasra jut és ekkora kegyelmekben részesül is az Úr részéről, azért nem szabad elbizakodnia, mert még mindig eleshetik. Főleg ne tegye ki magát a bűnre vivő alkalmaknak. Erre nagyon vigyázzon, mert ez rendkívül fontos. Az ördög ugyanis nagyon ravaszul fondorkodik, s ebben az esetben, még ha az a kegyelem, amelyet a lélek kapott, egészen biztosan Istentől származik is, ez a gonosz áruló magát ezt a kegyelmet igyekszik tőle telhetőleg a lélek ellen kihasználni, főleg, ha olyanokkal van dolga, akik még nem erősödtek meg az erényekben, nem eléggé önmegtagadók, s nem szakítottak minden ragaszkodással. Mert akármilyen magasra irányuljanak is az ilyeneknél a vágyak és a jó szándékok, ők maguk még mindig nem erősödtek meg annyira, hogy kitehetnék magukat az alkalmaknak és a veszedelmeknek. Ez a tanács kitűnő, s nem tőlem származik, hanem maga az Úristen tanít reá, Szeretném, ha az ilyen magamforma műveletlen emberek mind tudnának róla; mert ha a lélek tényleg ezen a színvonalon van is, nem szabad még annyira bíznia önmagában, hogy a maga jószántából lépjen ki a küzdőtérre; nagyon elég tőle, ha a védelemben állja meg a helyét. Neki fegyverekre van szüksége, hogy védekezni tudjon a rossz szellemek ellen, annyi ereje még nincs, hogy ő támadja meg, és lábbal tiporja őket, mint teszik azok, akik azon a fokon vannak, amelyről ezután fogok majd beszélni.
Az ördögnek hadi csele az ilyenek ellenében a következő szokott lenni. A lélek egészen közel érzi magát Istenhez, belátja a mennyei javak felsőbbségét a földiekkel szemben, s tudatában van annak, hogy az Úr szereti őt: s erre a szeretetre támaszkodva el kezd bizakodni s egész biztonsággal számítani arra, hogy többé nem vesztheti el azt a boldogságot, amelyet élvez. Azt hiszi, hogy világosan látja a jutalmat, s meg van arról győződve, hogy mivel ez a jutalom már ezen élet folyamán is olyan édes boldogsággal tölti el a lelket, lehetetlenség volna arról lemondania egy olyan aljas és piszkos dologért, amilyen a földi élvezet. Már most ezen bizalom révén az ördög lerontja benne az önmaga iránt való annyira szükséges bizalmatlanságot, s mint mondom, a szegény lélek kiteszi magát a veszedelmeknek, jóhiszemű buzgalommal kezdi pazarul osztogatni gyümölcseit, s azt hiszi, hogy már nincs oka félnie önmagától. Mindez nem kevélység nála, mert hiszen az a lélek jól tudja, hogy önmagától semmire sem képes, hanem egyszerűen mértéktelen és oktalan számítás az Úristenre. Nem gondolja meg, hogy még nem nőtt ki jól a tollazata. Igaz, hogy már ki tud röppenni a fészekből, s az Úristen ki-kihozza onnét: de azért még nem fejlődött annyira, hogy jól tudjon röpülni. Az erények még nem állnak benne erősen; nincs tapasztalata, s így nem képes a veszedelmet fölismerni, s nem tudja, mennyire veszedelmes dolog az, ha valaki önmagában bízik.
Ez volt az oka az én vesztemnek; s ezért és sok minden másért van szükség vezetőre és lelki életet élő emberekkel való érintkezésre. Én erősen hiszem, hogy ha az Úristen fölvitt már egy lelket erre a fokra, hacsak az illető maga nem fordul el teljesen Ő Szent Felségétől, az Úr nem fogja többé megvonni tőle kegyelmeit, s nem engedi, hogy elvesszen. Azonban, mint mondtam, ha el találna bukni, vigyázzon az Isten szerelméért, nehogy abba hagyja a belső imát. Ne essék valahogy áldozatul ennek a kísértésnek, úgy, mint én, a hamis alázatosság ürügye alatt. Mint már mondottam, és szeretném minél többször ismételni: bízzék Isten jóságában, mert ez nagyobb minden rossznál, amit el tudunk követni. Ő mindig kész elfelejteni hálátlanságunkat, ha mi belátva hibánkat, újra vissza akarunk térni az ő barátságába. S az a körülmény, hogy annyi kegyelemben részesített bennünket, szintén nem indítja Őt arra, hogy szigorúbban sújtson le ránk. Sőt ellenkezőleg éppen ezekre való tekintettel bocsát meg könnyebben, mert saját házanépének tekint bennünket, akik mint mondani szokás - az Ö kenyerét esszük. Gondoljanak vissza az ő szavaira s nézzék, hogy miképpen bánt énvelem. Hiszen én hamarább belefáradtam az Ő sértegetésébe, mint Ő Szent Felsége az én bűneimnek megbocsátásába. Ő sohasem unja meg az adományozást, s az Ő irgalmának kincseit nem lehet kimeríteni. Ne unjuk tehát elfogadni ajándékait. Áldott legyen mindörökké! Ámen. Dicsőítsék Őt összes teremtményei! ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése