Bemenőm s kimenőm
(1911)
részlet
Egy gyönyörű tavaszi reggelen nagyon megéreztem, hogy csak utcai gyereke vagyok e szép titokzatos világnak, s elfogott a vágy, hogy ne maradjak az utcán, ne ott künn, hanem menjek be, menjek beljebb, ahonnan mindez az élet tódul kifelé, ahonnan ezek a dagadó rügyek, ezek az ébredező csirák ki-kikandikálnak. Mit maradjak én künn s mindig csak künn; mit járjam ezt a vásárt, mikor anyám, a természet, kifeszíti lombsátorait s kigöngyölíti finom szöveteit s fölpattantva az élet zárait kirakja filigrán művészetét, azokat a leheletszerű virágkelyheket, azokat a napraforgó arany-tányérokat, azt a sok illatos virágpártát? … Nem únod az utcai gyerek, a csibész szerepét, aki egész nap szaladgálva, minden kapufélfánál megállva, minden udvarba betekintve, az otthont alig ismeri? Nézd, ajtó-kaput nyitottam ; gyere be, légy itthon!
S tényleg valahogy megütődtem ezen a számlálhatlan nyilt ajtón s kapun s ezen a beláthatatlanul sok felhúzott redőn, melyen át az élet rámnézett, s fönnakadtam a szaván s szinte méltatlankodtam rajta, hogy csavargónak hív s utcai gyereknek csúfol. De hiszen igaza van : hát miért is nem megyek be, s minek lakom az utcán, s miért nem ismerem anyámat s miért nem hallom atyám szavát, s minek élek idegenben, a világ országútjain? S a nagy idegenség érzetéből szenvedélyes, fájó vágy lett, s a számkivetett lélek otthont keresett, s a kiközösített vándor oltárt követelt, s millió vágy lett hangossá bennem, hogy igen, nem maradhatok mindig künn, hanem be kell lépnem, be az élet otthonába, az én otthonomba. Közel kell jutnom, egészen közelébe, e külre sugárzó, de nekem vérrokon szépséghez. Szomjas vagyok e külre csak hálni járó, de belül zúgó zenének orchestrumára ; el akarok mélyedni, el akarok merülni e külre kicsapó, de mélységeit belül rejtő értelemnek tengerébe ; meg akarom érezni ott a szív táján ezt az erős, ütemes akarást, mely a fejlődésben a több s szebb élet hullámait gördíti végig a világon ; szóval haza akarok nézni, ahová a lelkem gyökér-szálai s öntudatlan s öntudatos életének összes motivumai nyúlnak : ahová húznak, s meg akarom közelíteni, mint e nagy háznak gyermeke azt a fölséges bensőséget, melyből oly fölényesen, oly rithmikusan, oly illatosan néz ki a bamba, buta, utcai világba, ennek a sok csavargó embernek lelketlen szemébe, ennek a sok utcai gyermeknek tátott szájába a kacagó, az éneklő, a győzelmes szépség!
Meg is indultam befelé ; vezetett a vágyam, s húzott a mélység. Minden virág örvény lett, tele gondolattal, számmal és aránnyal, s minden levélke művésziesen kiszabott s kifeszített vászon lett, teleszórva az élet s az alak ezernyi szimbolumaival, s minden tenyérnyi fakéreg óriási famező lett, ahol az isteni gondolatok alfresco-festője húzta meg a maga epikai festészetének csodálatos vonásait. Megnyílt a szemem, hogy ezt mind láthattam, s e belső világosságtól mérhetetlenül nagy lett itt minden s mindenből eszmék sugároztak s törvények világítottak, s a napsugár ott künn csak derengő fénynek látszott ezzel a világossággal szemben. Már azt gondoltam, hogy az otthon legintimebb szentélyébe jutottam, s hogy ez tehát az élet bölcsője, s tán az Isten maga, de a fény világított, s tovább intett, s egyre azt láttam, hogy ugyancsak nem jutottam a végére, s hogy itt közmű közműre s törvény törvényre következik, s hogy ezek a belső képletek is még mind csinált egyenletek, s hogy ezek a legmélyebb eszmék is még mind fogalmazványok. Éreztem ott bent is, hogy azt a szépséget valaki leheli, s hogy a tavaszi motivumokon valaki dolgozik ; valaki, aki ott benn, aki ott beljebb van ; valaki, aki nem ollóval szab s nem tűvel varr s nem szagos vizekkel illatosít, hanem akiből ez mind valahogy fakad, valahogy kimondhatatlanul. S haladtam tovább, haladtam mélyebbre, beljebbre, s úgy éreztem, hogy bár még mindig feneketlen mélységek intenek felém, de ott már minden oly szűk, hogy a lelkem is szorong, s minden oly végtelenbe elnyúlt, hogy a szemem tekintete is belefárad, s érzésem azt sugallta, hogy innen az út az élet Lelkéhez, a nagy mű művészéhez, már nem lépésről-lépésre s fokról-fokra vezet, innen már a lélek ne kapaszkodjék fokról-fokra s ne csússzék előre következtetések láncán szemről-szemre, hanem hogy itt ugródeszkára jutott, s itt műtétet kell végezni, melyhez inspiráció kell, de melyhez a lendületet megadja ez a nagy, szép, virágos, misztikus világ. Itt ugrani kell végesből végtelenbe ; itt egy szökelléssel el kell hagyni a megtapogatható, a megtapasztalható végességek vonalát s meg kell csinálni a minket környező végtelen sok kicsiségből a végtelennek integrációját.
Meg is indultam befelé ; vezetett a vágyam, s húzott a mélység. Minden virág örvény lett, tele gondolattal, számmal és aránnyal, s minden levélke művésziesen kiszabott s kifeszített vászon lett, teleszórva az élet s az alak ezernyi szimbolumaival, s minden tenyérnyi fakéreg óriási famező lett, ahol az isteni gondolatok alfresco-festője húzta meg a maga epikai festészetének csodálatos vonásait. Megnyílt a szemem, hogy ezt mind láthattam, s e belső világosságtól mérhetetlenül nagy lett itt minden s mindenből eszmék sugároztak s törvények világítottak, s a napsugár ott künn csak derengő fénynek látszott ezzel a világossággal szemben. Már azt gondoltam, hogy az otthon legintimebb szentélyébe jutottam, s hogy ez tehát az élet bölcsője, s tán az Isten maga, de a fény világított, s tovább intett, s egyre azt láttam, hogy ugyancsak nem jutottam a végére, s hogy itt közmű közműre s törvény törvényre következik, s hogy ezek a belső képletek is még mind csinált egyenletek, s hogy ezek a legmélyebb eszmék is még mind fogalmazványok. Éreztem ott bent is, hogy azt a szépséget valaki leheli, s hogy a tavaszi motivumokon valaki dolgozik ; valaki, aki ott benn, aki ott beljebb van ; valaki, aki nem ollóval szab s nem tűvel varr s nem szagos vizekkel illatosít, hanem akiből ez mind valahogy fakad, valahogy kimondhatatlanul. S haladtam tovább, haladtam mélyebbre, beljebbre, s úgy éreztem, hogy bár még mindig feneketlen mélységek intenek felém, de ott már minden oly szűk, hogy a lelkem is szorong, s minden oly végtelenbe elnyúlt, hogy a szemem tekintete is belefárad, s érzésem azt sugallta, hogy innen az út az élet Lelkéhez, a nagy mű művészéhez, már nem lépésről-lépésre s fokról-fokra vezet, innen már a lélek ne kapaszkodjék fokról-fokra s ne csússzék előre következtetések láncán szemről-szemre, hanem hogy itt ugródeszkára jutott, s itt műtétet kell végezni, melyhez inspiráció kell, de melyhez a lendületet megadja ez a nagy, szép, virágos, misztikus világ. Itt ugrani kell végesből végtelenbe ; itt egy szökelléssel el kell hagyni a megtapogatható, a megtapasztalható végességek vonalát s meg kell csinálni a minket környező végtelen sok kicsiségből a végtelennek integrációját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése