Szent Bernáttól

„Az Ige elém jött (milyen ostoba vagyok, hogy elmondom ezeket a dolgokat!) és többször jött el. Bár gyakran meglátogatott, nem tudom pontosan meghatározni a pillanatot, mikor érkezett. De érzem, erre emlékszem, hogy ott van. Néha előre megéreztem, hogy jönni fog, de sohasem tudtam megérezni sem megérkezését, sem távozását… És mégis megtudtam, hogy igaz amit olvastam, tudniillik, hogy benne élünk, mozgunk és vagyunk. Boldog az, akiben ő lakik, s aki tőle mozdíttatik és általa él. De minthogy az ő útjai megfoghatatlanok, azt kérdezik tőlem, honnan tudtam meg, hogy jelen van. Mivel ő telve van élettel és erővel, mihelyt megjelenik, felébreszti elaludt lelkemet; megindítja, megpuhítja, megsebzi szívemet, amely kemény, mint a kőszikla és igen beteg; kezd kitépni és rombolni, ültetni és építeni; megöntözi azt, ami száraz, és megvilágítja azt, ami sötét; kinyitja azt, ami be van zárva, felmelegíti azt, ami hideg, kiegyenesíti azt, ami görbe, lesimítja azt, ami göröngyös, olyan szépen, hogy lelkem áldja az Urat, és minden képességem dicséri az ő szent nevét, így tehát, amikor az én isteni Jegyesem belém jő, nem teszi külső jelekkel érzékelhetővé jövetelét, sem szavának hangjával, sem lépéseinek neszével; nem mozdulataiból, nem is érzékeimmel ismerem fel jelenlétét, hanem, amint mondottam nektek, szívemnek megmozdulásából: mikor irtózás fog el a bűn iránt és a testi gerjedelmek iránt, akkor felismerem kegyelmének hatalmát; mikor felfedezem és megsiratom elrejtett bűneimet, akkor megcsodálom bölcsességének mélységét; mikor megjavítom életemet, akkor tapasztalom jóságát és édességét, és bensőm újjászületése, ami ennek gyümölcse, megértteti vele az ő szépségét.”
„Ez a szeretetnek dala; senki sem foghatja ezt meg, ha meg nem tanította rá a kegyelem kenete, ha meg nem értette vele a tapasztalás. Akik átélték, azok ismerik; azok, akik nem érezték, nem tehetnek egyebet, mint hogy kívánják, nem ismerni, hanem élvezni. Ez nem az ajkak remegése, ez a szív himnusza; ez nem a száj nesze, hanem a szív öröme; ez az akaratoknak és nem a hangoknak összhangja. Kívülre nem hallható, nem harsogja világgá; senki más ne hallja, csak az, aki dalolja, és az, akinek dalolja: a menyasszony és a vőlegény. Nászinduló ez, amely kifejezi a léleknek tiszta és gyönyörűséges öleléseit, az érzelmek összhangját és a kölcsönös vonzalom egybehangzó zenéjét”
(Serm. in Cantic.).