„A dolog így történik. A lélek legtávolabbról sem gondol arra, hogy ilyen kegyelemben fog részesülni, sőt egyáltalán soha eszébe sem jutott, hogy Isten ilyesmire tartsa érdemesnek, midőn egyszerre – bár nem látja sem lelki, sem testi szemeivel – azt érzi, hogy Jézus Krisztus ott van mellette. Ezt nevezik értelmi látomásnak; nem tudom, hogy miért. Láttam egy személyt, akit Isten sok más kegyelmén kívül ebben is részesített, s aki kezdetben ugyancsak meg volt akadva. Nem tudta elképzelni, hogy mit jelent a dolog. Egyrészt ugyanis semmit sem látott, másrészt pedig oly világosan megértette, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus az, aki ily módon érezteti vele jelenlétét, hogy semmi kétsége sem merülhetett fel a látomás valódisága felől. Hogy Istentől származik-e, arra vonatkozólag, bár nagy hatások Isten mellett szóltak, annál inkább volt aggodalomban, mert ő maga sohasem hallott értelmi látomásról, s nem is gondolta volna, hogy ilyen is létezik. Azt azonban megértette, hogy az, aki ott van mellette, ugyanaz az Úr, aki az előbb említett módokon oly gyakran beszélt már hozzá. Ugyanis mindaddig, amíg ez utóbbi kegyelemben nem részesült, csupán a szavakat hallotta, de nem tudta, hogy ki beszél hozzá.
Tudom azt is, hogy nagy aggodalmai voltak ezen látomás miatt; mert ez nem úgy van, mint a képzeleti látomás, mely gyorsan elmúlik, hanem eltarthat néhány napig, sőt olykor egy esztendeig: is – s nagy szomorúan ment el a gyóntatójához. Ez utóbbi azt kérdezte tőle, hogy ha nem lát semmit, miképpen tudhatja, hogy a Mi Urunk az? – mondja meg legalább, hogy milyen az arca! Az illető azt felelte rá, hogy ezt nem tudja, mert nem látta az arcát, s hogy nem tud mást mondani, mint azt, amit mondott; csak arról az egyről van meggyőződve, hogy csakugyan az Úr volt, aki vele beszélt, s hogy a dolog nem képzelődés.
Hiába ijesztgették mindenfélével; semmi sem volt képes őt hitében megingatni, különösen akkor nem, midőn a látomás azt mondta neki: Ne félj, én vagyok. Ezekben, a szavakban valami olyan titokzatos erő volt, hogy abban a pillanatban lehetetlen lett volna bennük kételkednie. Az a tudat, hogy ily jó társaságban van, erőt és jó kedvet öntött belé. Belátta ugyanis, mily nagy segítségére lesz ez oly irányban, hogy mindig Istenre gondoljon, s hogy mennyire fogja mindig arra figyelmeztetni, hogy ne tegyen semmit Annak kedve ellenére, akinek szemei – amint érezte – folyton reá vannak szegezve. Ha pedig beszélni akart Ő Szent Felségéhez, akár az imában, akár anélkül, érezte, hogy olyan közel lévén hozzá, szükségképpen meg fogja őt hallgatni. Ellenben az Ő szavait nem akkor hallotta, amikor kívánta, hanem rendesen egészen váratlanul, amikor arra éppen szükség volt. Érezte, hogy jobb oldalán van; de ezt is nem azokkal az érzékkel fogta föl, amelyekkel máskülönben szoktuk észrevenni, ha valaki mellettünk van. Más, sokkal magasztosabb úton történik ez, amelynek kifejezésére emberi ész nem képes, de amely teljesen biztos és sokkal jobban kizár minden kétséget, mint tenné a közönséges érzéki megfigyelés. Ez utóbbi esetben ugyanis még mindig lehetséges a képzelődés, ellenben itt nem. Ugyanis oly nagy lelki haszon kíséri ezt a kegyelmet, és oly magasztos benső hatásai vannak, hogy sem melankóliának nem lehet tulajdonítani, sem pedig az ördög szemfényvesztésének. Egyik sem tenne akkora jót a lélekkel. Hiszen ezen kegyelem után másra sem gondol, mint arra, hogy mindenben Istennek kedvére tegyen, és mélységes megvetést érez minden iránt, ami nem hozza közelebb őt Istenhez” (Belső várkastély).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése