A Lepel előtt álltam

2010.05.12-én kb. 15 órakor állhattam előtte.

Tonino, La Santa Sindone

Sokat vártam, de sokkal többet „kaptam” és sok-sok mindent megértettem.

Nagyon-nagyon sokan voltunk, 2 órát álltunk sorba, sokféle hatás ért, sok gondolat cikkázott át közben rajtam. Féltem, hogy mi lesz, hogyan élem meg ezt a hatalmas találkozást.

Megértettem, mindenki annyit és úgy élt meg – a Lepel előtt – amennyire el tudta húzni vagy halványítani a földi léte függönyét/leplét. Ha nem tudta, akkor egy régi leplet látott, ha kicsit el tudta, akkor egy Leplet látott, ha még picit jobban, Jézus Krisztus Leplét látta és sorolhatnám ezeket a fokokat. Tudom, magam sem vagyok az elérhető legmagasabb csúcson, és sokkal mélyebben is megélhettem volna, de velem a következő történt.

3 sor volt, minket a Lepelhez a legközelebbibe küldtek(!!!), kb. 3 percet lehettünk Előtte, nagyjából annyi ideig, míg egy ima lement a magnóról. Amikor még nem Előtte voltam, hanem oldalt vártam, és onnan néztem, addig láttam és ilyeneket gondoltam: látszik, ahogyan kivágtak vizsgálatra az oldalából egy darabot, vagy azt, hogy nagyon vékony anyaga lehet, ha hátulról ennyire át lehet világítani, megvallom közben egy kicsit szorongatta a sírás a torkomat. Féltem Elé kerülni, nagyon meg akartam nézni, mindent meg akartam jegyezni, de nem sikerült. Azt is gondoltam, nagyon érdekes, hogy nem gyűrték be az oldalait, amikor Reá terítették a Leplet. Azt éreztem, ez nekünk is lett, pont ilyenné lett, ennek is egy fontos üzenete lett.

Aztán Elé kerültem, és egy olyan erővel, soha nem ismert érzéssel találkoztam, amit még soha nem tapasztaltam (magam, aki több mint 2 évtizede keményen elmélkedem, és rengeteg spirituális élményem, tapasztalatom volt eddig is), megdöbbentem, mert ilyen hatalmas, tömény, teljesen ismeretlen erőt eddig még soha nem éreztem.

Meg kell mondanom, amikor a Lepel elé álltam, nem láttam a földi lepelből semmit sem, mert vakítóan ragyogott! Az égi hatalmas erő elnyomta a földi látványt. (Fogalmam nincs, hogy nyitva vagy csukva volt-e a szemem, nem tudtam magamról, teljesen kiütött, ami ott történt!) Az orrom, majd a fejem (bal felén erősebben) lezsibbadt, ami több mint 2 órán át intenzíven tartott, de még másnap is érezhető volt, és most, ahogyan írom, megint előjön ez az érzés. A Lepelből felállt Jézus Krisztus és ragyogva előtte álltam. Halálos volt! Megmutatta – tudom, gyengítetten – azt, amit közölhetne magából, ha mi kibírnánk. Kezdtem azt érezni, hogy nincs kezem se, csak egy fénycsík féle lett helyette. Ha ott maradhattam volna egy darabig, tudom, nem jöttem volna már ide többé vissza. Olyan erővel, ismeretlen, elmondhatatlan hatalommal ismerkedtem meg, amit el sem lehet képzelni. Amit megéltem, annak nem tudom – ezzel az írással – még 20%-át sem visszaadni, mert ez akkora érzés, tapasztalás, kegyelem, aminek leírására nincs szavunk, sem fogalmunk. Más volt, mint Avilában Terézzel, aki a drága Mamiként vitt, kényeztetett minket. Itt egy végtelen isteni hatalommal, a feltámadás ragyogásával és erejével is megismerkedhettem, aminek – hiába telt el kb. 2000 év… – nem csökkent az ereje. Más volt az isteni Létbe kicsit beleérezni és más volt a szentébe. Ettől többet nem tudom hol, hogyan tapasztalhatnék még meg. EZ maga a csodák csodája volt. Mikor elküldtek Előle, csak vánszorogtam, de tudtam, Jézus Krisztus most is velem jött. Tudtam, soha többet nem leszek olyan, mint voltam. Itt, a Lepel előtt, nem a sebeit, nem a verések nyomait, nem vért, nem a mi bűneinket mutatta, hanem saját maga valóságából annyit, amit felbírtam fogni, de azt a maximumig feszítette. Ez az embernek mutatott másságának az öröme, a felemelése volt. Istenem, de szép is ez az egész! Tudom, ez egy nagy folyamat, ebben a közlésben a kezdet. Jaj, Uram, Istenem, de pici vagyok én ehhez.

Napokig csak tartogattam magamban az élményt, tudtam, „vetnem” kell, de ahhoz megint meg kell „néznem”, megélnem azt, amit kaptam, és tudom, ahányszor szembesülök ezzel a kinccsel, mindig másabb leszek, mindig közelebb visz Magához. Napokig pihenni akartam, vagy emészteni, nem tudom, de olyan voltam, mint akinek gyémánt van a kezében, de annyira ragyog, hogy fáj a szeme tőle, ezért csak szorongatja és érzi, hogy perzseli, de tudja, nála van, az övé, de majd később tudatosítja a nagy valóságot.

Most belül figyelek és várok. A meghatottság a szent élmény felett, a feltámadás végtelen ereje elvitt minden bánatot, földi fontosságot, milliószorosan az ÉG felé fordított, elvitt ebből a „valóságból” az Isten Végtelen valóságába.

Köszönöm Uram, hogy ezt megadtad nekem.

Pável Márta