Prohászka Ottokár: Az Úr házáért
A szerető Terézia
(1915)
Az Isten Szent Terézben egy fölséges lelkivilágot s gazdag, mély érzésű életet alakított ki, de azt nemcsak kialakította, hanem azt a kereszténység elé ki is tárta, hogy abba elmélyedjünk, azt tanulmányozzuk - no, meg élvezzük! E csoda-világgal foglalkoznak misztikusok és aszkéták, a lelkiélet térdenálló mesterei s hitetlen pszichológok, Rodriguez éppúgy, mint Ribot vagy Leuba vagy Marcel Herbert. Nem is csoda, hogy a csodát nézik, s hogy kutatják, s azután egyre hajtogatják a csodálkozás s a bámulat nyelvén, hogy «páratlan», «eredetin, «őserős», hogy «mély és színes és gazdag és meleg». S igazuk van, mert ily lélek ugyancsak ritkaság, s ily élet, ennyi bensőséggel és tűzzel s ennyi energiával s gyakorlati érzékkel második, hasonló kiadást nem látott. Változatosság s gazdagság tárul szemeink elé Szent Teréz lelki világában, akár a mélybe nézzünk, hol az öntudat alatti természet titkaiból szövődik a léleknek az a finomsága, mely az Istennel való érintkezésre annyira alkalmas ; akár a magasba nézzünk, hol az egyéni alakítás eredetiségén s tökéletességén akad meg tekintetünk ; akár a praktikus életet vegyük szemügyre, hol az energia kegyelmei dolgok intézésében, rendházak alapításában, emberekkel való érintkezésben érvényesülnek : mindenütt a lelkivilág nagy stílje lép elénk, mely pazarul vesz igénybe mindent s még sem fogy ki semmiből.
Hál' Istennek, hogy Szent Teréz maga írta le életét. Ilyen életet más úgy sem írhat le ; csak az írhatja le hozzávetőlegesen, aki azt átélte a maga monumentális nagyságában. Annál is inkább, mert ez élet monumentális nagysága nem a külső művekben, -- mi a külső mű az élet tartalmával szemben? — hanem ott, az élet igazi színterén, a lélekben, az öntudatban van kitárva és kifejtve. Ami Teréziában végbement, az nem világtörténelem, hanem világfölényes s minden történelemnél nagyobb, mert istenült lelkiségnek folyamata. Az az élettartalom változatosságra s értékre nagyobb, mint az, mely az egész akkori Spanyolország magán- és közéletét kitöltötte ; ami Teréz lelkét látomásokban s intuíciókban emeli, az többet ért, mint amit a salamankai s toledói egyetemek doktorai kigondolhattak, s több boldogság és hevülés volt benne, mint Andaluzia összes szerelmes menyasszonyainak lelkében : épen azért az ily életnek csak az lehetett 'a megírója, aki volt a választott megtapasztalója : ő maga.
Már most, hogyan jellemezhetném úgy legtalálóbban Teréziának lelkületi irányzatát s annak a sajátos eredeti lelkiségnek alapvonását? Gondolom úgy, ha mondom, hogy Teréziának valami páratlanul finom érzékenysége volt az istenivel szemben ; annak következtében megvolt benne az a lélekszövet, melynél fogva az Isten behatásait fölfogta, s az a belső, lélek-fajbeli rátermettség, hogy a szoros kapcsolat közte s az Isten közt egységgé, önkívüliséggé, azonosulássá fokozódjék, az Apostol szava szerint : »Élek én, már nem én, hanem Krisztus él énbennem».
Ez a finom lélekszövés, ez a fajbeliség kezdetben az ön-tudat alatti mélységekben rejlett. s nem lett nyilvánvalóvá. Csak később emelkedet s lépett a lélek, a jóakarat öntudatába. Miután sokáig közönséges s inkább száraz s küszködő életet élt, bizonyos behatások alatt elmélyedővé lett. annak következtében azután összes érzéseiben finomodott s nagyon érzékennyé kezdett lenni Isten, lelkiség s kegyelem lágyabb érintései iránt is. Terézia ez úton fejlett s a női lélek pszichológiájával beleállt a szeretetnek, vagyis az odaadásnak s az önmagátátadásnak iskolájába ; odaadta magát Istennek s Krisztusnak egészen. Ez nem egyszerre történt ugyan, mert mindenhez s igy a szeretetnek radikális kifejlesztéséhez is idő kell, de végre is megtörtént, s ő azzá lett, amivé lennie kellett, Krisztus jegyesévé. E lelkiállapot jellege az, hogy a szeretet kizárólag egyre, vagyis Krisztusra irányul, s úgy lesz az övé, hogy már nem magának, hanem annak az egynek él, sőt, hogy már nem magában, hanem abban az egyben van.
Természetes, hogy ezt lélek s érzés szerint kell érteni, s nem test szerint ; jóllehet a szeretetnek s az odaadásnak kitüzesedései azután testi állapotban is nyilatkoznak. Ezt jelzi maga Szent Teréz életrajzának 29. fejezetében, ahol leírja szívének általszegezését : «Az angyal, írja ő, arany lándzsával, melynek hegye tüzes volt, átverte a szívemet úgy, hogy néha fenékig belém döfte azt ; mikor megint kihúzta azt, úgy tetszett, mintha szívemet belső részeimmel együtt kirántaná, s ilyenkor egész valómat az Isten-szeretet hevével töltötte el...» Ez nem testi, hanem egészen lelki fájdalom, jóllehet a testnek is van benne, még pedig nagy része.
Szívvel-lélekkel, testestül-lelkestül Krisztusénak lenni : ez a szűzies szeretet páthosza. A szerető lélek így megszűnik magáévá lenni s Krisztusévá lesz. A léleknek ezt a magából való kivetkőzését s az örök szeretetbe való gravitálását s abban való elmerülését Szent Teréz az ima fokainak ecsetelésében jellemzi. Az ima ugyanis, a maga valóságában közlekedés Istennel, törekvés s közlekedés feléje, kapcsolódás vele s elmerülés benne. A léleknek az Istent kell vennie, benne elmélyednie s benne végleg megnyugodnia. De aki ezt akarja, annak ki kell magából lépnie s abba a másikba, az Istenbe belehatolnia. Csakhogy önmagából csak az lép ki, aki saját maga lelkének fenekéig lebukik — aki önmagába száll, még pedig oly mélyen, hogy saját magának s öntudatának a végére ér, s ott azután egy más végtelen öntudattal érintkezik. A XIV. század misztikusai ezt úgy mondták, az ember «in indepicto fundo cordis sui», az öntudat végleges fenekén megtalálja az Istent, hogy ott maga megszűnik s mégis folytatódik abban a másikban, hogy megszűnik korlátolt önösségében s folytatódik önzetlen, igaz szeretetében. A szeretet a léleknek arra felé való folytatása, ahol már nincs belőle, ahol már megszűnik korlátolt végessége. A szeretet kihúzza az embert önmagából, s ott is van általa, ahol különben nincs léte szerint. A szeretet a határolt lelket határtalanná teszi. Mikor korlátolt létének s önösségének arra a fenekére bukkant, ott akkor megérzi a nagy vonzásokat, az örvények forgóit, melyek őserővel szakítják ki a lelket önmagából s viszik kitölthetetlen szomjjal s mohósággal, hogy azután elnyeljék a magából kikelt s Istenbe merült öntudatot végleges boldogságban !
Szent Teréz e folyamatot s annak fokozódásait így jelzi : «megnyugvás, egyesülés, elragadtatás». E folymatban a szerető lélek fokozatosan kivetkőzik magából, kivetkőzik képzeleteiből, okoskodásainak formáiból, s minél jobban kivetkőzik, annál közvetlenebbül öltözik fénybe s tűzbe. Ekkor azután egyszerűsíti az értelmi élet folyamatait, s így egy-egy meglátással, egy-egy cikázó intuicióval tovább ér, mint az okoskodás köves útjain járó, fáradt tudósok. Ezek a meglátások kitöltik egész lelkét s mondanak neki mindent. Igy például Szent Teréz is néha csak Krisztus kezeit látta, s azoknál időzött kimondhatatlan kedvteléssel ; máskor csak Krisztus arcát látta, máskor meg csak gyémánt sziporkázású fényességét s abban elmerült egészen.
Azonban ez értelmi funkció, ezek a meglátások is másodrendűekké válnak abban a mértékben, melyben növekszik a léleknek Istennel való kapcsolódása, s a tényleg uralkodó s kizárólagos belső tartalom az ilyen lélekben végre is az Isten szeretete lesz. A szeretet egymaga tölti ki a léleknek öntudatát ; egyszerű és tiszta szeretet az, mely fölemészt és szinte megsemmisít, úgy hogy a lélek már nem is gondol másra, sem magára, hanem csak szeret. Szeret mikor imádkozik ; szeret mikor ír vagy dolgozik. Nem azt kérdi, hogy miért szeret, csak azt tudja, hogy szeret.
Szent Teréz ily fölséges, szerető lélek volt ; belső öntudata szeretet, belső, lelki tartalma tűz, ének s boldogság volt.
Ez volt sok küzdelme, keserve, gondja s munkája közben is. Mert ami a legcsodálatosabb e sajátságos csengésű s ruganyosságú lélekben, az a kitüzesedés s az elragadtatás mellett a tetterő, a gyakorlatiasság iránt való érzék ; nála a szeretet nemcsak megnyugvás, hanem munkásság is ; nemcsak élvezet, hanem cselekvés is volt. Terézia elragadtatásokban úszott, de azért telítve volt energiával ; lángolt és szeretett, de az esze a földi dolgokat is szemlélte, s a keze ügyes volt, tizenhét kolostor alapításában s a rendi dolgok s személyi ügyek igazgatásában. Terézia kitöltötte női szívének szeretet-igényeit ; szeretett, ahogy csak szeretni lehetett, s amellett mindent tett s teljesítette a leggyakorlatibb s legközönségesebb kötelességeket. Ez az a nagy stílje a léleknek, mely szolid alapokra épít s egyszerű vonalait szédítő magasságokba húzza ki ; földön áll s égbe ér ; ember, de isteni ; nő, de Krisztus jegyese.
Ez a bepillantás Terézia lelkébe, töltsön el tisztelettel a szentnek fölségesen titokzatos belső világa iránt ; de hangoljon bizalomra is abban a föltevésben, hogy az Isten azért enged bepillantást az ily szép, csodás világba, hogy a saját lelkünket annak képére s hasonlatosságára alakítsuk. Végre is nem tagadhatjuk, hogy szeretni mi is tudunk, hogy a szeretet nekünk is igény és boldogság.
Hál' Istennek, hogy Szent Teréz maga írta le életét. Ilyen életet más úgy sem írhat le ; csak az írhatja le hozzávetőlegesen, aki azt átélte a maga monumentális nagyságában. Annál is inkább, mert ez élet monumentális nagysága nem a külső művekben, -- mi a külső mű az élet tartalmával szemben? — hanem ott, az élet igazi színterén, a lélekben, az öntudatban van kitárva és kifejtve. Ami Teréziában végbement, az nem világtörténelem, hanem világfölényes s minden történelemnél nagyobb, mert istenült lelkiségnek folyamata. Az az élettartalom változatosságra s értékre nagyobb, mint az, mely az egész akkori Spanyolország magán- és közéletét kitöltötte ; ami Teréz lelkét látomásokban s intuíciókban emeli, az többet ért, mint amit a salamankai s toledói egyetemek doktorai kigondolhattak, s több boldogság és hevülés volt benne, mint Andaluzia összes szerelmes menyasszonyainak lelkében : épen azért az ily életnek csak az lehetett 'a megírója, aki volt a választott megtapasztalója : ő maga.
Már most, hogyan jellemezhetném úgy legtalálóbban Teréziának lelkületi irányzatát s annak a sajátos eredeti lelkiségnek alapvonását? Gondolom úgy, ha mondom, hogy Teréziának valami páratlanul finom érzékenysége volt az istenivel szemben ; annak következtében megvolt benne az a lélekszövet, melynél fogva az Isten behatásait fölfogta, s az a belső, lélek-fajbeli rátermettség, hogy a szoros kapcsolat közte s az Isten közt egységgé, önkívüliséggé, azonosulássá fokozódjék, az Apostol szava szerint : »Élek én, már nem én, hanem Krisztus él énbennem».
Ez a finom lélekszövés, ez a fajbeliség kezdetben az ön-tudat alatti mélységekben rejlett. s nem lett nyilvánvalóvá. Csak később emelkedet s lépett a lélek, a jóakarat öntudatába. Miután sokáig közönséges s inkább száraz s küszködő életet élt, bizonyos behatások alatt elmélyedővé lett. annak következtében azután összes érzéseiben finomodott s nagyon érzékennyé kezdett lenni Isten, lelkiség s kegyelem lágyabb érintései iránt is. Terézia ez úton fejlett s a női lélek pszichológiájával beleállt a szeretetnek, vagyis az odaadásnak s az önmagátátadásnak iskolájába ; odaadta magát Istennek s Krisztusnak egészen. Ez nem egyszerre történt ugyan, mert mindenhez s igy a szeretetnek radikális kifejlesztéséhez is idő kell, de végre is megtörtént, s ő azzá lett, amivé lennie kellett, Krisztus jegyesévé. E lelkiállapot jellege az, hogy a szeretet kizárólag egyre, vagyis Krisztusra irányul, s úgy lesz az övé, hogy már nem magának, hanem annak az egynek él, sőt, hogy már nem magában, hanem abban az egyben van.
Természetes, hogy ezt lélek s érzés szerint kell érteni, s nem test szerint ; jóllehet a szeretetnek s az odaadásnak kitüzesedései azután testi állapotban is nyilatkoznak. Ezt jelzi maga Szent Teréz életrajzának 29. fejezetében, ahol leírja szívének általszegezését : «Az angyal, írja ő, arany lándzsával, melynek hegye tüzes volt, átverte a szívemet úgy, hogy néha fenékig belém döfte azt ; mikor megint kihúzta azt, úgy tetszett, mintha szívemet belső részeimmel együtt kirántaná, s ilyenkor egész valómat az Isten-szeretet hevével töltötte el...» Ez nem testi, hanem egészen lelki fájdalom, jóllehet a testnek is van benne, még pedig nagy része.
Szívvel-lélekkel, testestül-lelkestül Krisztusénak lenni : ez a szűzies szeretet páthosza. A szerető lélek így megszűnik magáévá lenni s Krisztusévá lesz. A léleknek ezt a magából való kivetkőzését s az örök szeretetbe való gravitálását s abban való elmerülését Szent Teréz az ima fokainak ecsetelésében jellemzi. Az ima ugyanis, a maga valóságában közlekedés Istennel, törekvés s közlekedés feléje, kapcsolódás vele s elmerülés benne. A léleknek az Istent kell vennie, benne elmélyednie s benne végleg megnyugodnia. De aki ezt akarja, annak ki kell magából lépnie s abba a másikba, az Istenbe belehatolnia. Csakhogy önmagából csak az lép ki, aki saját maga lelkének fenekéig lebukik — aki önmagába száll, még pedig oly mélyen, hogy saját magának s öntudatának a végére ér, s ott azután egy más végtelen öntudattal érintkezik. A XIV. század misztikusai ezt úgy mondták, az ember «in indepicto fundo cordis sui», az öntudat végleges fenekén megtalálja az Istent, hogy ott maga megszűnik s mégis folytatódik abban a másikban, hogy megszűnik korlátolt önösségében s folytatódik önzetlen, igaz szeretetében. A szeretet a léleknek arra felé való folytatása, ahol már nincs belőle, ahol már megszűnik korlátolt végessége. A szeretet kihúzza az embert önmagából, s ott is van általa, ahol különben nincs léte szerint. A szeretet a határolt lelket határtalanná teszi. Mikor korlátolt létének s önösségének arra a fenekére bukkant, ott akkor megérzi a nagy vonzásokat, az örvények forgóit, melyek őserővel szakítják ki a lelket önmagából s viszik kitölthetetlen szomjjal s mohósággal, hogy azután elnyeljék a magából kikelt s Istenbe merült öntudatot végleges boldogságban !
Szent Teréz e folyamatot s annak fokozódásait így jelzi : «megnyugvás, egyesülés, elragadtatás». E folymatban a szerető lélek fokozatosan kivetkőzik magából, kivetkőzik képzeleteiből, okoskodásainak formáiból, s minél jobban kivetkőzik, annál közvetlenebbül öltözik fénybe s tűzbe. Ekkor azután egyszerűsíti az értelmi élet folyamatait, s így egy-egy meglátással, egy-egy cikázó intuicióval tovább ér, mint az okoskodás köves útjain járó, fáradt tudósok. Ezek a meglátások kitöltik egész lelkét s mondanak neki mindent. Igy például Szent Teréz is néha csak Krisztus kezeit látta, s azoknál időzött kimondhatatlan kedvteléssel ; máskor csak Krisztus arcát látta, máskor meg csak gyémánt sziporkázású fényességét s abban elmerült egészen.
Azonban ez értelmi funkció, ezek a meglátások is másodrendűekké válnak abban a mértékben, melyben növekszik a léleknek Istennel való kapcsolódása, s a tényleg uralkodó s kizárólagos belső tartalom az ilyen lélekben végre is az Isten szeretete lesz. A szeretet egymaga tölti ki a léleknek öntudatát ; egyszerű és tiszta szeretet az, mely fölemészt és szinte megsemmisít, úgy hogy a lélek már nem is gondol másra, sem magára, hanem csak szeret. Szeret mikor imádkozik ; szeret mikor ír vagy dolgozik. Nem azt kérdi, hogy miért szeret, csak azt tudja, hogy szeret.
Szent Teréz ily fölséges, szerető lélek volt ; belső öntudata szeretet, belső, lelki tartalma tűz, ének s boldogság volt.
Ez volt sok küzdelme, keserve, gondja s munkája közben is. Mert ami a legcsodálatosabb e sajátságos csengésű s ruganyosságú lélekben, az a kitüzesedés s az elragadtatás mellett a tetterő, a gyakorlatiasság iránt való érzék ; nála a szeretet nemcsak megnyugvás, hanem munkásság is ; nemcsak élvezet, hanem cselekvés is volt. Terézia elragadtatásokban úszott, de azért telítve volt energiával ; lángolt és szeretett, de az esze a földi dolgokat is szemlélte, s a keze ügyes volt, tizenhét kolostor alapításában s a rendi dolgok s személyi ügyek igazgatásában. Terézia kitöltötte női szívének szeretet-igényeit ; szeretett, ahogy csak szeretni lehetett, s amellett mindent tett s teljesítette a leggyakorlatibb s legközönségesebb kötelességeket. Ez az a nagy stílje a léleknek, mely szolid alapokra épít s egyszerű vonalait szédítő magasságokba húzza ki ; földön áll s égbe ér ; ember, de isteni ; nő, de Krisztus jegyese.
Ez a bepillantás Terézia lelkébe, töltsön el tisztelettel a szentnek fölségesen titokzatos belső világa iránt ; de hangoljon bizalomra is abban a föltevésben, hogy az Isten azért enged bepillantást az ily szép, csodás világba, hogy a saját lelkünket annak képére s hasonlatosságára alakítsuk. Végre is nem tagadhatjuk, hogy szeretni mi is tudunk, hogy a szeretet nekünk is igény és boldogság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése