Kedves Olvasóink!
Engedjék meg, hogy a szeretetről szóló legutóbbi Teréz-idézet után most szintén a szeretetről küldjünk egy hosszabb idézetet. Ez is hasznos, hogy helyes felfogásunk legyen a szeretet fogalmáról. Különösen fontos ez most, Karácsony előtt. Fontos, mert Krisztus születésének ünnepén Isten felé való szeretetünket kell növelnünk magunkban, Őt kell megajándékoznunk elsősorban. Tudnunk kell, hogy miben áll a teremtény iránti és miben a Teremtő iránti szeretet, ahogyan ezt már Teréztől olvashattuk.
Szent Teréz:
Tökéletesség útja:
"Azt gondolhatná valaki, hogy a szeretet tekintetében minálunk nem képzelhető túlzás; pedig bizony előfordul, s annyi bajt okozhat, hogy aki maga nem látta, el se hiszi. Az ördög ezerféle csapdát készít belőle. Az olyanok, akiknek lelkiismerete nem gyöngéd, s akik csak amúgy nagyjából igyekeznek Istennek szolgálni, nem érzik annyira ezeket a tökéletlenségeket, sőt erénynek tartják; ellenben, ha valaki komolyan igyekszik tökéletes életet élni, az nagyon sokat szenved miattuk. Ezek a hibák ugyanis lassan és fokozatosan gyöngítik az ember akaratát, úgy hogy az végre nem képes többé Istent mindenekfölött szeretni. Azt hiszem nőknél ez a betegség nagyobb mérveket szokott ölteni, mint a férfiaknál s olykor nagy bajokat okoz a kolostori életben. Innét ered például az, hogy nem szeretik egymást eléggé valamennyien; hogy egyik-másik megneheztel, ha barátnőjét valami bántódás éri; igyekszik egyet-mást megtartani magának, hogy abból barátnőjének ajándékot adhasson; keresi az alkalmat arra, hogy beszélgethessen vele s akkor is legtöbbször arról folyik köztük a szó, hogy mennyire szeretik egymást és más ilyen ostobaságról, nem pedig arról, hogy mennyire szeretik Istent. Ezek a nagy barátkozások ugyanis ritkán szolgálnak arra, hogy az illetőket nagyobb szeretetre lelkesítsék Isten iránt, hanem ellenkezőleg az ördögnek nyújtanak alkalmat arra, hogy a kolostorban pártokat szervezzen. Ha arra szövetkeznek ketten, hogy jobban szolgálják Ő Szent Felségét, az egészen más; az ilyen szent barátságban nincs helye a szenvedélyes érzelemnek, sőt ellenkezőleg minden arra szolgál, hogy az ember leküzdje egyéb szenvedélyeit is. Bárcsak minél több ilyen barátság volna—értem a nagy kolostorokban; mert ebben a mi házunkban, ahol csak tizenhárman vagyunk s ahol többet nem is szabad felvenni, kell, hogy valamennyien egyenlő jóbarátok legyenek, hogy mindnyájan egyenlően vonzódjanak egymáshoz, s így szeressék és kölcsönösen támogassák egymást. Ezért is a mieink őrizkedjenek a különös barátkozástól, akármennyire ártatlan legyen is az egyébként; hiszen az ilyesmi még édes testvérek közt is méreg; rokonok között pedig még rosszabb: valóságos pestis. Higgyék el nekem, nővéreim, hogy bár túlzásnak látszhatik, amit mondok, nagy tökéletesség az ilyesmitől őrizkedni és nagy nyugalmat biztosít. Mennyi bűnre szolgáló alkalmat kerülnek el ezen óvatosság révén azok, akik nem eléggé erősek! Ha tehát a szívünk jobban hajlanék az egyikhez, mint a másikhoz—amit nem lehet elkerülni, mert ez természetünkből folyik, olyannyira, hogy sokszor kedvesebb előttünk az, aki rosszabb, csupán azért, mert vonzóbb a külseje—akkor fogjuk meg a gyeplőt, s ne engedjük, hogy az a vonzalom úrrá legyen fölöttünk. Ne szeressünk a másikban egyebet, mint az erényeket és a lelki jóságot s legyen mindig gondunk arra, hogy a külsőt semmibe se vegyük. Ne engedjük meg, nővéreim, hogy szívünk bárkinek rabja legyen, azt az Egyet kivéve, aki azt saját vére árán vásárolta meg. Vigyázzanak nagyon, mert különben egyszer csak azt veszik észre, hogy a szívük teljesen hozzátapadt valakihez és nem bírnak többé vele. Ó Istenem, mennyi mindenféle gyerekesség származik azután az ilyesmiből! Olyan kicsinyes dolgok ezek, hogy csak az tudja elhinni és csak az érti meg őket, aki maga látta, úgy hogy céltalan is volna őket itt felsorolnom. De már azért sem akarok részletekbe bocsátkozni, nehogy mások is lássák, mennyire gyarlók a nők. Jobb, ha erről semmit sem tudnak. De az az egy igaz, hogy én néha alig tudtam hová lenni a csodálkozástól. Ami engem illet, Isten kegyelméből bennem sohasem fejlődött ki ilyen erős ragaszkodás, de másokon gyakran láttam; s attól félek, hogy a legtöbb kolostorban előfordul ilyesmi; mert nem egyben magam is tapasztaltam. Pedig, sajnos, igen nagy akadálya ez a szerzetesi tökéletességnek mindenkiben; ha pedig a főnöknőben van meg ez a gyöngeség, akkor az egyenesen veszedelmes dolog. Ezt már más alkalommal is megmondtam. Ezeket a különös barátkozásokat csak nagy okossággal lehet megakadályozni és pedig úgy, hogy a főnöknő mindjárt kezdetben, mikor a dolog fejlődésnek indul, közbelép s elfojtja; teszi pedig ezt inkább szeretettel, mint szigorral. Hogy elejét vegyük az ilyeneknek, nagyon fontos, hogy a nővérek ne jöjjenek össze az üdülési órákon kívül és ne váltsanak egymással szót. Nálunk ez most amúgy is így van szokásban, amennyiben a Szabály értelmében rendesen nem vagyunk együtt, hanem mindegyik nővér a maga cellájában tartózkodik. Ne is hozzák be soha ebbe a Szent-József-kolostorba azt a szokást, hogy közös dolgozó szobájuk legyen, mert bár magában véve semmi rossz sincs benne, azért mégis csak könnyebb hallgatni, ha mindegyik egyedül van. Az egyedüllétet különben is meg kell szoknunk, mert annyira fontos az imádság szempontjából. Már pedig az imádság alapvető elve a mi házunknak s ennek gyakorlására jöttünk össze, nem pedig más célból. Ha pedig ez így van, akkor meg kell szeretnünk azt, ami ennek legjobb segédeszköze."
Engedjék meg, hogy a szeretetről szóló legutóbbi Teréz-idézet után most szintén a szeretetről küldjünk egy hosszabb idézetet. Ez is hasznos, hogy helyes felfogásunk legyen a szeretet fogalmáról. Különösen fontos ez most, Karácsony előtt. Fontos, mert Krisztus születésének ünnepén Isten felé való szeretetünket kell növelnünk magunkban, Őt kell megajándékoznunk elsősorban. Tudnunk kell, hogy miben áll a teremtény iránti és miben a Teremtő iránti szeretet, ahogyan ezt már Teréztől olvashattuk.
Szent Teréz:
Tökéletesség útja:
"Azt gondolhatná valaki, hogy a szeretet tekintetében minálunk nem képzelhető túlzás; pedig bizony előfordul, s annyi bajt okozhat, hogy aki maga nem látta, el se hiszi. Az ördög ezerféle csapdát készít belőle. Az olyanok, akiknek lelkiismerete nem gyöngéd, s akik csak amúgy nagyjából igyekeznek Istennek szolgálni, nem érzik annyira ezeket a tökéletlenségeket, sőt erénynek tartják; ellenben, ha valaki komolyan igyekszik tökéletes életet élni, az nagyon sokat szenved miattuk. Ezek a hibák ugyanis lassan és fokozatosan gyöngítik az ember akaratát, úgy hogy az végre nem képes többé Istent mindenekfölött szeretni. Azt hiszem nőknél ez a betegség nagyobb mérveket szokott ölteni, mint a férfiaknál s olykor nagy bajokat okoz a kolostori életben. Innét ered például az, hogy nem szeretik egymást eléggé valamennyien; hogy egyik-másik megneheztel, ha barátnőjét valami bántódás éri; igyekszik egyet-mást megtartani magának, hogy abból barátnőjének ajándékot adhasson; keresi az alkalmat arra, hogy beszélgethessen vele s akkor is legtöbbször arról folyik köztük a szó, hogy mennyire szeretik egymást és más ilyen ostobaságról, nem pedig arról, hogy mennyire szeretik Istent. Ezek a nagy barátkozások ugyanis ritkán szolgálnak arra, hogy az illetőket nagyobb szeretetre lelkesítsék Isten iránt, hanem ellenkezőleg az ördögnek nyújtanak alkalmat arra, hogy a kolostorban pártokat szervezzen. Ha arra szövetkeznek ketten, hogy jobban szolgálják Ő Szent Felségét, az egészen más; az ilyen szent barátságban nincs helye a szenvedélyes érzelemnek, sőt ellenkezőleg minden arra szolgál, hogy az ember leküzdje egyéb szenvedélyeit is. Bárcsak minél több ilyen barátság volna—értem a nagy kolostorokban; mert ebben a mi házunkban, ahol csak tizenhárman vagyunk s ahol többet nem is szabad felvenni, kell, hogy valamennyien egyenlő jóbarátok legyenek, hogy mindnyájan egyenlően vonzódjanak egymáshoz, s így szeressék és kölcsönösen támogassák egymást. Ezért is a mieink őrizkedjenek a különös barátkozástól, akármennyire ártatlan legyen is az egyébként; hiszen az ilyesmi még édes testvérek közt is méreg; rokonok között pedig még rosszabb: valóságos pestis. Higgyék el nekem, nővéreim, hogy bár túlzásnak látszhatik, amit mondok, nagy tökéletesség az ilyesmitől őrizkedni és nagy nyugalmat biztosít. Mennyi bűnre szolgáló alkalmat kerülnek el ezen óvatosság révén azok, akik nem eléggé erősek! Ha tehát a szívünk jobban hajlanék az egyikhez, mint a másikhoz—amit nem lehet elkerülni, mert ez természetünkből folyik, olyannyira, hogy sokszor kedvesebb előttünk az, aki rosszabb, csupán azért, mert vonzóbb a külseje—akkor fogjuk meg a gyeplőt, s ne engedjük, hogy az a vonzalom úrrá legyen fölöttünk. Ne szeressünk a másikban egyebet, mint az erényeket és a lelki jóságot s legyen mindig gondunk arra, hogy a külsőt semmibe se vegyük. Ne engedjük meg, nővéreim, hogy szívünk bárkinek rabja legyen, azt az Egyet kivéve, aki azt saját vére árán vásárolta meg. Vigyázzanak nagyon, mert különben egyszer csak azt veszik észre, hogy a szívük teljesen hozzátapadt valakihez és nem bírnak többé vele. Ó Istenem, mennyi mindenféle gyerekesség származik azután az ilyesmiből! Olyan kicsinyes dolgok ezek, hogy csak az tudja elhinni és csak az érti meg őket, aki maga látta, úgy hogy céltalan is volna őket itt felsorolnom. De már azért sem akarok részletekbe bocsátkozni, nehogy mások is lássák, mennyire gyarlók a nők. Jobb, ha erről semmit sem tudnak. De az az egy igaz, hogy én néha alig tudtam hová lenni a csodálkozástól. Ami engem illet, Isten kegyelméből bennem sohasem fejlődött ki ilyen erős ragaszkodás, de másokon gyakran láttam; s attól félek, hogy a legtöbb kolostorban előfordul ilyesmi; mert nem egyben magam is tapasztaltam. Pedig, sajnos, igen nagy akadálya ez a szerzetesi tökéletességnek mindenkiben; ha pedig a főnöknőben van meg ez a gyöngeség, akkor az egyenesen veszedelmes dolog. Ezt már más alkalommal is megmondtam. Ezeket a különös barátkozásokat csak nagy okossággal lehet megakadályozni és pedig úgy, hogy a főnöknő mindjárt kezdetben, mikor a dolog fejlődésnek indul, közbelép s elfojtja; teszi pedig ezt inkább szeretettel, mint szigorral. Hogy elejét vegyük az ilyeneknek, nagyon fontos, hogy a nővérek ne jöjjenek össze az üdülési órákon kívül és ne váltsanak egymással szót. Nálunk ez most amúgy is így van szokásban, amennyiben a Szabály értelmében rendesen nem vagyunk együtt, hanem mindegyik nővér a maga cellájában tartózkodik. Ne is hozzák be soha ebbe a Szent-József-kolostorba azt a szokást, hogy közös dolgozó szobájuk legyen, mert bár magában véve semmi rossz sincs benne, azért mégis csak könnyebb hallgatni, ha mindegyik egyedül van. Az egyedüllétet különben is meg kell szoknunk, mert annyira fontos az imádság szempontjából. Már pedig az imádság alapvető elve a mi házunknak s ennek gyakorlására jöttünk össze, nem pedig más célból. Ha pedig ez így van, akkor meg kell szeretnünk azt, ami ennek legjobb segédeszköze."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése