A nagypénteki szertartáson azon gondolkoztam el valakit figyelve a templomban, hogy ez az emberek előtt kedves ember mennyire kedves Isten előtt, azaz mennyire „jó”. Mert Jézus azt mondta, hogy „senki sem jó, csak egyedül Isten”, így mindenki annyira részesedik ebből a jóból, mindenki annyira nevezheti magát jónak, amennyire Istenben él, amennyire Istennek adta magát, amennyire szeret. De a szeretet ebben az értelemben a jézusi szeretetet jelenti, a legnagyobb szeretetet, mely Krisztus szavaival nem más, „mint amikor valaki az életét adja a barátaiért”. Ez az életadás például az is, amikor egy ember szerzetesnek vagy papnak áll úgy, hogy elfordul a világtól, meghal önmaga számára, és így mondhatjuk, hogy életét adta azért, akit szeret, Istenért.
De ha valakit vallásosnak nevelnek, és emiatt betartja a vallási előírásokat, tehát úgy él, ahogy az a neveltetéséből logikusan következik, akkor az még önmagában nem jó, az még nem feltétlenül kedves Isten előtt, holott az emberek szemében az illető egy kedves lénynek tűnhet.
De akkor hogyan lehetünk jók? Hogyan lehetünk szentek? Hogyan lehetünk Isten előtt kedvesek annyira, hogy halálunk után vele egyesülhessünk?
Ha mélyen magunkba nézünk, akkor be kell látnunk, hogy a belső mocskainktól nem tudunk megszabadulni önmagunk erejéből. Talán ez a felismerés, ez a helyes önismeret az első lépés: alázat és az alázattal befogadott kegyelem. Ezek után már csak akarnunk kell Istent, s ha Istent akarni nem tudunk, akkor legalább az akaratot kell tudnunk akarni… Ennek az egésznek oda kell jutnia, hogy ne akarjunk semmit, ami a földön van, semmit, ami mulandó, hanem csak Istent. El kell jutni oda, hogy mindent Istennek adjunk, hogy csak neki akarjunk élni. Isten kegyelme folytán ekkor majd rádöbbenünk, hogy az, amit olyan nehéz volt odaadni, az valójában semmi, de ezen odaadás révén Isten ezt a semmit az Ő végtelenségével viszonozza. Ezek az élmények az imában megtapasztalhatóak.
Ha az ember ezt megélte, akkor nagyon szívébe kell vésnie Szent Pál szavait: „aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék”. Gyengék és esendőek vagyunk. Eredendően hajlunk a rosszra, így minden jóért adjunk hálát Istennek, minden jóért, ami olybá tűnik, mintha belőlünk származnék, holott nekünk semmi közünk az egészhez: Isten műve ez. Sok szent figyelmeztet arra, hogy minden jó és szent érzület mögött képes megbújni a kérkedés, mely aztán megrohasztja a gyümölcsöket.
Ki tehát a „jó”? Ki kedves Isten előtt? Annyit fogadjunk meg ezen gondolatok után, hogy ne ítélkezzünk senki felett sem, mert a szívek és vesék egyedüli vizsgálója Isten: „mert ami az emberek előtt magasztos, az az Isten előtt utálatos.” (Lk16,15)
Akarjunk jók lenni, akarjunk Istennel lenni, akarjunk vele együtt feltámadni!
Azonban még további gondolatot is szeretnék megosztani, mely az előző gondolatmenetet támasztja alá. A fenti írásban megemlítettem, hogy aki a külső tettei alapján kedves az emberek szemében, az nem biztos, hogy Isten szemében is az. Ebből sok mindenre lehet következtetni… Sokak szerint, ha egy embert megnézünk, azt láthatjuk, hogy minden tette, minden gondolata, minden érzése visszavezethető korábbi életeseményeinek összességére. Ez tulajdonképpen a predesztináció, az eleve elrendeltség alapgondolata, mely alapvetően téves, hiszen az embert egy zárt fizikai rendszerként értelmezi nem pedig Isten felé nyitott, s így végtelen lényként. És amikor azt írtam, hogy az ember önmaga erejéből nem képes megszabadulni a saját mocskaitól, akkor a predesztinációra gondoltam, ez az oka ennek, ami valójában egy "önpredesztináció", mert önmagunkat predesztináljuk folyamatosan, amikor az Istentől való különlevésünket, zártságunkat fenntartjuk. De ha az ember Istennek adta magát, ha megnyitotta magát Isten előtt, ha megválik önmagától, a saját akaratától, akkor a zárt rendszer már nem is zárt, hanem nyitott. Ekkor már az illető embernek olyan tettei és érzései lesznek, melyek nem az ő korábbi életeseményeiből származnak, hanem egyedül Isten kegyelméből. Az embernek szabad akarata van. Szabadon megnyithatja magát Isten felé, aki megnyitotta a kaput önmaga felé Jézus feltámadása által.
Áldott Húsvétot!
De ha valakit vallásosnak nevelnek, és emiatt betartja a vallási előírásokat, tehát úgy él, ahogy az a neveltetéséből logikusan következik, akkor az még önmagában nem jó, az még nem feltétlenül kedves Isten előtt, holott az emberek szemében az illető egy kedves lénynek tűnhet.
De akkor hogyan lehetünk jók? Hogyan lehetünk szentek? Hogyan lehetünk Isten előtt kedvesek annyira, hogy halálunk után vele egyesülhessünk?
Ha mélyen magunkba nézünk, akkor be kell látnunk, hogy a belső mocskainktól nem tudunk megszabadulni önmagunk erejéből. Talán ez a felismerés, ez a helyes önismeret az első lépés: alázat és az alázattal befogadott kegyelem. Ezek után már csak akarnunk kell Istent, s ha Istent akarni nem tudunk, akkor legalább az akaratot kell tudnunk akarni… Ennek az egésznek oda kell jutnia, hogy ne akarjunk semmit, ami a földön van, semmit, ami mulandó, hanem csak Istent. El kell jutni oda, hogy mindent Istennek adjunk, hogy csak neki akarjunk élni. Isten kegyelme folytán ekkor majd rádöbbenünk, hogy az, amit olyan nehéz volt odaadni, az valójában semmi, de ezen odaadás révén Isten ezt a semmit az Ő végtelenségével viszonozza. Ezek az élmények az imában megtapasztalhatóak.
Ha az ember ezt megélte, akkor nagyon szívébe kell vésnie Szent Pál szavait: „aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék”. Gyengék és esendőek vagyunk. Eredendően hajlunk a rosszra, így minden jóért adjunk hálát Istennek, minden jóért, ami olybá tűnik, mintha belőlünk származnék, holott nekünk semmi közünk az egészhez: Isten műve ez. Sok szent figyelmeztet arra, hogy minden jó és szent érzület mögött képes megbújni a kérkedés, mely aztán megrohasztja a gyümölcsöket.
Ki tehát a „jó”? Ki kedves Isten előtt? Annyit fogadjunk meg ezen gondolatok után, hogy ne ítélkezzünk senki felett sem, mert a szívek és vesék egyedüli vizsgálója Isten: „mert ami az emberek előtt magasztos, az az Isten előtt utálatos.” (Lk16,15)
Akarjunk jók lenni, akarjunk Istennel lenni, akarjunk vele együtt feltámadni!
Azonban még további gondolatot is szeretnék megosztani, mely az előző gondolatmenetet támasztja alá. A fenti írásban megemlítettem, hogy aki a külső tettei alapján kedves az emberek szemében, az nem biztos, hogy Isten szemében is az. Ebből sok mindenre lehet következtetni… Sokak szerint, ha egy embert megnézünk, azt láthatjuk, hogy minden tette, minden gondolata, minden érzése visszavezethető korábbi életeseményeinek összességére. Ez tulajdonképpen a predesztináció, az eleve elrendeltség alapgondolata, mely alapvetően téves, hiszen az embert egy zárt fizikai rendszerként értelmezi nem pedig Isten felé nyitott, s így végtelen lényként. És amikor azt írtam, hogy az ember önmaga erejéből nem képes megszabadulni a saját mocskaitól, akkor a predesztinációra gondoltam, ez az oka ennek, ami valójában egy "önpredesztináció", mert önmagunkat predesztináljuk folyamatosan, amikor az Istentől való különlevésünket, zártságunkat fenntartjuk. De ha az ember Istennek adta magát, ha megnyitotta magát Isten előtt, ha megválik önmagától, a saját akaratától, akkor a zárt rendszer már nem is zárt, hanem nyitott. Ekkor már az illető embernek olyan tettei és érzései lesznek, melyek nem az ő korábbi életeseményeiből származnak, hanem egyedül Isten kegyelméből. Az embernek szabad akarata van. Szabadon megnyithatja magát Isten felé, aki megnyitotta a kaput önmaga felé Jézus feltámadása által.
Áldott Húsvétot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése