Uram, mennyire tanácstalanná lesz a lelkem; ha rólad akarok beszélni veled. Mi másnak nevezhetnélek téged, mint »életem Istenének... Mindig kísértésem támad, hogy olyan dolgokhoz meneküljek, amelyek érthetőbbek nekem, mint Te, és szívemnek meghittebbek, mint a te kietlenséged. De hová is mehetnék? Otthonom lehetne-e ez a szűk kunyhó a föld meghitt dolgaival, a földi élet nagy örömeivel és szenvedéseivel, ha mindezt nem ölelné át távoli végtelenséged... Hiszen egész mulandóságom elsüllyedne nyomasztó, önmagát rejtő szűk korlátai között, és nem válhatna vágyakozó gyötrelemmé, sem elszánt beletörődéssé, ha a tudó szellem nem lendült volna mindig túl saját végességén, ki a szótlan messzeségbe, amelyet Te töltesz be, hallgatag Végtelenség. Hova meneküljek hát előled; hiszen a sóvárgás a határtalan után és végességem elszánt vállalása is téged vall meg! Mi mást mondjak rólad, mint ezt: Te vagy az, aki nélkül nem létezhettem, Te a végtelenség vagy, az egyetlen, akiben én, a véges ember élni tudok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése