Márton Kr. u. 316-ban született az egykori Savariában (ma Szombathely). Szülei pogányok voltak, atyja a császári hadsereg tribunusa volt. Tizenkét évesen, szülei akarata ellenére jelentkezett katechumennek. Ekkor kapta az első nevelést a keresztény életre. A keresztséget hat évvel később vette föl, s ez még az akkori időkben is hosszúra nyúlott előkészületet jelentett.
Tizenöt éves volt, amikor Severus és Probus császárok parancsának megfelelően mint veterán apa fiát besorozták a császári seregbe, és lovas testőrtiszt lett. Már ebben az időben kitűnt katonatársai közül, és általános elismerést váltott ki az egyszerűsége, életének tisztasága, önfeledt felebaráti szeretete. 334-ben Amiens-ben történt, hogy télvíz idején tiszti köpenyének felét odaadta egy ruhátlan koldusnak. Hamarosan megkeresztelkedett, s amint mód nyílt rá, elhagyta a hadsereget, és a poitiers-i püspökhöz, Szent Hilariushoz csatlakozott, aki exorcistává szentelte.
Nem sokkal ezután Márton Poitiers-ből hazalátogatott a szüleihez, s édesanyját meg tudta téríteni.
Márton Poitiers mellett épített magának egy remetelakot, hogy visszavonulhasson a magányba. Hamarosan tanítványok gyűltek köréje, s először a cella körül bontakozott ki a ligugéi kolostor, majd 375-ben Tours közelében megalapította Marmoutier kolostorát. Ezzel megindította a gall-frank szerzetesség fejlődését, és megteremtette annak központját, amely századokon át elevenítő erőt sugárzott az Alpoktól északra fekvő egyházakba azáltal is, hogy sok püspök került ki e kolostorokból. 371-ben, amikor a tours-i püspök meghalt, a nép, a papság és a többi püspökök mind Mártont kívánták püspöknek. Igaz, voltak akiknek nem tetszett Márton aszkéta-szerzetesi alakja és élete, de ez nem tudta a nagy többség akaratát megakadályozni.
Fölszentelése napjától Márton mint jó pásztor látogatta nyáját, prédikált, s a csodatevés ajándékát is megkapván, nagy erőt öntött a hívekbe és a papokba egyaránt. A nép atyjaként szerette őt, aki úgy élt közöttük, mint a legszegényebbek, s csak segíteni és békességet teremteni akart mindenütt. Az egész ország gyógyításairól, ördögűzéseiről és halottfeltámasztásairól beszélt. Részletek itt.
Márton tudott nagyon keménykezű is lenni: ha a hit tisztasága került veszélybe; ha a hívők babonás tisztelettel vettek körül egy helyet vagy egy vélt szentet, illetve ha pogány szokások és elképzelések akadályozták az evangélium terjedését. Ilyen esetekben nem vonakodott életének kockáztatásától sem, teljes elszántsággal és keményen harcolt a hitért.
Fölfogásának és életvitelének az a szigorú, aszketikus vonása, amely már a megválasztásakor ellenkezést váltott ki némelyekben, haláláig megmaradt, és mindvégig tüske volt még néhány püspöktársa szemében is. Megütközést váltott ki, hogy miként lehet megválasztani püspökké olyat, aki vezeklésben és szegénységben él, aki a remeteséget kedveli; aki a liturgiában használatos fényes trónust elutasítva, egyszerű széket használt, ami főúri házaknál csak a cselédeké volt; s aki a vele élő szerzetes testvéreinek megtiltotta, hogy csak egyetlen ezüstöt is elfogadjanak azért, hogy új ruhát csináltassanak maguknak.
Alázattal viselte, nem kérte számon és nem büntette, hogy papságából és a kisebb klerikusok közül morgolódtak ellene, és néha meg is bántották.
A katedrális felé sietett szentmisére, amikor ismét egy alig betakart koldussal találkozott. A kíséretében lévő klerikust előreküldte, hogy hozzon gyorsan valami ruhát ennek a koldusnak. Alighogy az elment, Márton levetette saját meleg ruháit, és felöltöztette a koldust úgy, hogy rajta csak egy vékony ing maradt. Amikor az elküldött klerikus visszajött, a koldust nem látta sehol, figyelmeztette Mártont, hogy a misét mindjárt kezdenie kell. Márton magára öltötte a koldusnak szánt ruhát, ami egy zsákszövetből készült gyatra zubbony volt, és így vonult be megrökönyödött papsága szeme láttára a templomba.
A tanítványa, Sulpicius Severus elbeszéli, hogy a bátor püspök sokáig nem volt hajlandó elfogadni a császári udvar asztalához szóló meghívást -- éles ellentétben azokkal a püspökökkel és klerikusokkal, akikkel tele volt az udvar, s akik inkább az uralkodó kegyét, mint az Egyház javát keresték ott. Márton elutasította a meghívást, mert meg volt róla győződve, hogy az erőszakos Maximus jogtalanul jutott a császári hatalomhoz. Csak akkor vett részt egy lakomán, amikor a császár biztosította felőle, hogy nem jószántából, hanem katonái akaratából lett császár. Az asztalnál Maximus mellett ült, s mint megtisztelt vendégnek az első serleg bort neki kínálták. Miután ivott belőle, a császárnak kellett volna adnia a poharat, ő azonban nem neki nyújtotta, hanem a kíséretében lévő papnak, ,,mert úgy tartotta, hogy lelkiismerete nem engedi, hogy bárkit papok elé helyezzen méltóságban''. Ez a félreérthetetlen magatartás természetesen nem nagy megértésre talált az udvaroncok körében.
Máskor látta, hogy egy játszadozó gyermekre támad egy kígyó, de parancsára engedelmeskedett és elkúszott. Akkor szomorúan mondta a szent: ,,A kutyák és a kígyók hallgatnak rám, de az emberek nem.''
Egyszer egy pap jött a szent püspökhöz, és engedélyt kért, hogy körmenetet vezethessen az egyik közeli síremlékhez, amely a néphit szerint egy vértanú sírja felett állt. ,,Milyen vértanú nyugszik az oltár alatt -- kérdezte --, és mikor halt meg a hitnek e harcosa?'' ,,Azt ma már nem tudja senki'' -- válaszolta a pap. ,,Én ellenben tudom, ki van ott eltemetve -- folytatta Márton --, egy útonálló rabló, aki akasztófán fejezte be, és semmi köze sincs a vértanúsághoz!'' A meghökkent papnak le kellett mondani a körmenetről, mert megtudta, hogy a szent püspöknek a rejtett dolgokról is van tudomása.
Hispániában egy gazdag, előkelő családból származó de felnőtt korában megtérő és megkeresztelkedő férfi, Priscillianus egy szigorú, aszketikus csoporthoz csatlakozott, melynek hamarosan a vezetője lett. Fenntartásokkal figyelték a már nem üldözött Egyház elvilágiasodását és az egyre pontosabban tagolódó hierarchia kiépülését. Priscillianust megválasztották Avila püspökévé. A császári udvarban azonban nagyon erős ellentábor szerveződött ellene Ithacus püspök vezetésével. Maximus császár 384-ben Bordeaux-ba zsinatot hívott össze, mely Priscillianust eretnekként elítélte, aki fellebbezett az ítélet ellen a császárnál. De Ithacus püspök az ellenségeskedést odáig tudta élezni, hogy világi pert indíttatott Priscillianus ellen, így Maximus császár 385-ben halálra ítélte Priscillianust. Az egyháztörténelemben ekkor hoztak először halálos ítéletet eretnekkel szemben. Márton 384-ben Bordeaux-ban először püspöktársaival együtt elítélte Priscillianust, de rögtön utána, amikor már világi pert indíttattak ellene, Márton azonnal útnak indult és Trierbe utazott a császárhoz, hogy közbenjárjon az eretnek érdekében, és személyes szabadságát biztosítsa. Határozottan kérte Maximust, hogy ne végeztesse ki Priscillianust, miközben vádlói elbizonytalanodtak és elrettentek a következményektől. A császár kísértése azonban nagy volt, hiszen a „maleficium” bűntette teljes vagyonelkobzást vont maga után, Maximusnak pedig pénzre volt szüksége. Ezért Priscillianust és hat társát (közöttük Euchrotiát) kivégeztette, többeket száműzött. Priscillianus ellenfelei tehát elérték céljukat. Ellenben az általuk igénybe vett politikai eszközök mélységesen megosztották az egyházat. Főképpen Tours-i Mártont és Milánói Ambrust háborította fel a halálos ítélet, de maga Siricius pápa (384–399) is tiltakozott. Márton élete végéig vádolta magát Priscillianus halála miatt.
Tours-i Szent Márton 397. november 8-án hunyt el, 3 nap múlva, november 11-én temették el Tours-ban. Halála után hamarosan szentként kezdték tisztelni, elsőként a nem vértanú szentek között. Ezrekre rúg azoknak a hegyeknek, templomoknak, váraknak és kolostoroknak száma, amelyek Márton nevét viselik. A sírja Tours-ban híres zarándokhely volt az egész középkor folyamán.
Források:
http://www.lovagok.hu/kultura_es_szokasok/szent-marton-unnepe.html
http://www.katolikus.hu/szentek/1111.html
http://lexikon.katolikus.hu/P/Priscillianus.html
http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/priscillianus-rec.htm
Nem sokkal ezután Márton Poitiers-ből hazalátogatott a szüleihez, s édesanyját meg tudta téríteni.
Márton Poitiers mellett épített magának egy remetelakot, hogy visszavonulhasson a magányba. Hamarosan tanítványok gyűltek köréje, s először a cella körül bontakozott ki a ligugéi kolostor, majd 375-ben Tours közelében megalapította Marmoutier kolostorát. Ezzel megindította a gall-frank szerzetesség fejlődését, és megteremtette annak központját, amely századokon át elevenítő erőt sugárzott az Alpoktól északra fekvő egyházakba azáltal is, hogy sok püspök került ki e kolostorokból. 371-ben, amikor a tours-i püspök meghalt, a nép, a papság és a többi püspökök mind Mártont kívánták püspöknek. Igaz, voltak akiknek nem tetszett Márton aszkéta-szerzetesi alakja és élete, de ez nem tudta a nagy többség akaratát megakadályozni.
Fölszentelése napjától Márton mint jó pásztor látogatta nyáját, prédikált, s a csodatevés ajándékát is megkapván, nagy erőt öntött a hívekbe és a papokba egyaránt. A nép atyjaként szerette őt, aki úgy élt közöttük, mint a legszegényebbek, s csak segíteni és békességet teremteni akart mindenütt. Az egész ország gyógyításairól, ördögűzéseiről és halottfeltámasztásairól beszélt. Részletek itt.
Márton tudott nagyon keménykezű is lenni: ha a hit tisztasága került veszélybe; ha a hívők babonás tisztelettel vettek körül egy helyet vagy egy vélt szentet, illetve ha pogány szokások és elképzelések akadályozták az evangélium terjedését. Ilyen esetekben nem vonakodott életének kockáztatásától sem, teljes elszántsággal és keményen harcolt a hitért.
Fölfogásának és életvitelének az a szigorú, aszketikus vonása, amely már a megválasztásakor ellenkezést váltott ki némelyekben, haláláig megmaradt, és mindvégig tüske volt még néhány püspöktársa szemében is. Megütközést váltott ki, hogy miként lehet megválasztani püspökké olyat, aki vezeklésben és szegénységben él, aki a remeteséget kedveli; aki a liturgiában használatos fényes trónust elutasítva, egyszerű széket használt, ami főúri házaknál csak a cselédeké volt; s aki a vele élő szerzetes testvéreinek megtiltotta, hogy csak egyetlen ezüstöt is elfogadjanak azért, hogy új ruhát csináltassanak maguknak.
Alázattal viselte, nem kérte számon és nem büntette, hogy papságából és a kisebb klerikusok közül morgolódtak ellene, és néha meg is bántották.
A katedrális felé sietett szentmisére, amikor ismét egy alig betakart koldussal találkozott. A kíséretében lévő klerikust előreküldte, hogy hozzon gyorsan valami ruhát ennek a koldusnak. Alighogy az elment, Márton levetette saját meleg ruháit, és felöltöztette a koldust úgy, hogy rajta csak egy vékony ing maradt. Amikor az elküldött klerikus visszajött, a koldust nem látta sehol, figyelmeztette Mártont, hogy a misét mindjárt kezdenie kell. Márton magára öltötte a koldusnak szánt ruhát, ami egy zsákszövetből készült gyatra zubbony volt, és így vonult be megrökönyödött papsága szeme láttára a templomba.
A tanítványa, Sulpicius Severus elbeszéli, hogy a bátor püspök sokáig nem volt hajlandó elfogadni a császári udvar asztalához szóló meghívást -- éles ellentétben azokkal a püspökökkel és klerikusokkal, akikkel tele volt az udvar, s akik inkább az uralkodó kegyét, mint az Egyház javát keresték ott. Márton elutasította a meghívást, mert meg volt róla győződve, hogy az erőszakos Maximus jogtalanul jutott a császári hatalomhoz. Csak akkor vett részt egy lakomán, amikor a császár biztosította felőle, hogy nem jószántából, hanem katonái akaratából lett császár. Az asztalnál Maximus mellett ült, s mint megtisztelt vendégnek az első serleg bort neki kínálták. Miután ivott belőle, a császárnak kellett volna adnia a poharat, ő azonban nem neki nyújtotta, hanem a kíséretében lévő papnak, ,,mert úgy tartotta, hogy lelkiismerete nem engedi, hogy bárkit papok elé helyezzen méltóságban''. Ez a félreérthetetlen magatartás természetesen nem nagy megértésre talált az udvaroncok körében.
Máskor látta, hogy egy játszadozó gyermekre támad egy kígyó, de parancsára engedelmeskedett és elkúszott. Akkor szomorúan mondta a szent: ,,A kutyák és a kígyók hallgatnak rám, de az emberek nem.''
Egyszer egy pap jött a szent püspökhöz, és engedélyt kért, hogy körmenetet vezethessen az egyik közeli síremlékhez, amely a néphit szerint egy vértanú sírja felett állt. ,,Milyen vértanú nyugszik az oltár alatt -- kérdezte --, és mikor halt meg a hitnek e harcosa?'' ,,Azt ma már nem tudja senki'' -- válaszolta a pap. ,,Én ellenben tudom, ki van ott eltemetve -- folytatta Márton --, egy útonálló rabló, aki akasztófán fejezte be, és semmi köze sincs a vértanúsághoz!'' A meghökkent papnak le kellett mondani a körmenetről, mert megtudta, hogy a szent püspöknek a rejtett dolgokról is van tudomása.
Hispániában egy gazdag, előkelő családból származó de felnőtt korában megtérő és megkeresztelkedő férfi, Priscillianus egy szigorú, aszketikus csoporthoz csatlakozott, melynek hamarosan a vezetője lett. Fenntartásokkal figyelték a már nem üldözött Egyház elvilágiasodását és az egyre pontosabban tagolódó hierarchia kiépülését. Priscillianust megválasztották Avila püspökévé. A császári udvarban azonban nagyon erős ellentábor szerveződött ellene Ithacus püspök vezetésével. Maximus császár 384-ben Bordeaux-ba zsinatot hívott össze, mely Priscillianust eretnekként elítélte, aki fellebbezett az ítélet ellen a császárnál. De Ithacus püspök az ellenségeskedést odáig tudta élezni, hogy világi pert indíttatott Priscillianus ellen, így Maximus császár 385-ben halálra ítélte Priscillianust. Az egyháztörténelemben ekkor hoztak először halálos ítéletet eretnekkel szemben. Márton 384-ben Bordeaux-ban először püspöktársaival együtt elítélte Priscillianust, de rögtön utána, amikor már világi pert indíttattak ellene, Márton azonnal útnak indult és Trierbe utazott a császárhoz, hogy közbenjárjon az eretnek érdekében, és személyes szabadságát biztosítsa. Határozottan kérte Maximust, hogy ne végeztesse ki Priscillianust, miközben vádlói elbizonytalanodtak és elrettentek a következményektől. A császár kísértése azonban nagy volt, hiszen a „maleficium” bűntette teljes vagyonelkobzást vont maga után, Maximusnak pedig pénzre volt szüksége. Ezért Priscillianust és hat társát (közöttük Euchrotiát) kivégeztette, többeket száműzött. Priscillianus ellenfelei tehát elérték céljukat. Ellenben az általuk igénybe vett politikai eszközök mélységesen megosztották az egyházat. Főképpen Tours-i Mártont és Milánói Ambrust háborította fel a halálos ítélet, de maga Siricius pápa (384–399) is tiltakozott. Márton élete végéig vádolta magát Priscillianus halála miatt.
Tours-i Szent Márton 397. november 8-án hunyt el, 3 nap múlva, november 11-én temették el Tours-ban. Halála után hamarosan szentként kezdték tisztelni, elsőként a nem vértanú szentek között. Ezrekre rúg azoknak a hegyeknek, templomoknak, váraknak és kolostoroknak száma, amelyek Márton nevét viselik. A sírja Tours-ban híres zarándokhely volt az egész középkor folyamán.
Források:
http://www.lovagok.hu/kultura_es_szokasok/szent-marton-unnepe.html
http://www.katolikus.hu/szentek/1111.html
http://lexikon.katolikus.hu/P/Priscillianus.html
http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/priscillianus-rec.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése