Eckhart Mester - A nemes emberről (részlet)

"Erről a belső, nemes emberről, akiben Isten magja és Isten képe van elültetve, beleplántálva, valamint hogy ez a mag és ez a kép az isteni természet és isteni lényeg magja és képe, amiben Isten fia kerül napvilágra, továbbá az ember miként látja meg olykor s hogyan válik rejtetté mégis - erről ad elő a nagy mester, Origenész egy példázatot: Isten képe, Isten fia olyan alap a lélekben, mint egy eleven forrás. Ha azonban valaki földet, azaz evilági vágyakat dob rá, akkor megakasztja és elfedi e forrást úgy, hogy egyáltalán nem ismerjük föl és nem vesszük észre. Magában azonban éppoly eleven marad, s ha a földet - amit kívülről, felülről rádobtak - eltávolítják, akkor újra napfényre kerül és észrevehető lesz."

Eckhart Mester - A nemes emberről (részlet)

Origenész

"Origenész ezt mondja: mivelhogy ezt a magot Isten maga vetette el, plántálta és szülte belénk, úgy ez alkalmasint elfedhető, lehet elrejtve, kiirtani, kitörölni mégsem lehet soha. Parázslik és hevül, világít és ég az, és Isten felé hajlik szüntelenül.



A belső és az új ember első foka - mondja Szent Ágoston - az, amikor az ember jó és szent emberek példája szerint él. Emellett azonban még a székek között jár, falak közelében tartózkodik, és tejjel enyhíti éhét.



A második fok az, ha valaki most már nemcsak a külső példaképre tekint - így a jó emberekre is -, hanem Isten tanításához, tanácsához, az isteni bölcsességhez fut, siet, hátat fordít az emberiségnek, és orcáját Isten felé fordítja, kibújik az anyaölből, és ránevet a mennyei Atyára.



A harmadik fok az, mikor az ember egyre inkább elvonja magát az anyától, és egyre csak eltávolodik annak ölétől, a gondot elhagyja, a félelmet leveti olyannyira, hogy ha elkövethetne mindenkit haragra gerjesztő gaztettet vagy igaztalanságot, mégsem hajlik ilyesmire, mert Istennel a szeretetben úgy össze van kötve buzgó iparkodásában, hogy Isten boldogságba, édességbe és üdvbe helyezi és vezeti őt, ahol minden ellenére van, ami különbözik és idegen Tőle.

Szent Ágoston

A negyedik fok az, ha egyre gyarapodik, és egyre inkább gyökeret ereszt a szeretetben és Istenben, míg minden bántást, megpróbáltatást, kellemetlenséget és kínszenvedést önként, szívesen, arra vágyva és boldogan kész magára venni.



Az ötödik fok az, amikor magában teljesen megbékélve, mozdulatlanul a legfőbb kimondhatatlan bölcsesség bőségében és gazdagságában nyugodva él.



A hatodik fok az, amikor az ember képek nélkülivé válik, az isteni örökkévalóság képére formáltatik át, és eljut a múlandó és időbeli élet teljes, tökéletes elfeledéséhez, abból kivétetett, és átalakult egy isteni képbe, amikor Isten gyermekévé vált. Efölött már nincs több fok, ott örök nyugalom és boldogság honol, mivel a belső ember és az új ember végcélja: az örök élet."

Mai Szent

SZENT CASSIANUS (JÁNOS) apát

360 - 430-435 között

A 3., de még inkább a 4. században a világ egy figyelemre méltó jelenség tanúja volt. Először Egyiptomban, utána Palesztinában, Szíriában és Kisázsiában az emberek Krisztusért elhagyták családjukat, otthonukat, városukat. Céljuk a puszta volt; itt akarták utánozni az üldözések idejének hőseit, a vértanúkat, mégpedig vértelen mártíriummal: virrasztás, böjtölés és a bűnbánat egyéb cselekedetei által. Itt vívták meg harcukat a démonok ellen, ,,nem annyira a vér és test ellen..., hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, e sötét világnak kormányzói és az égi magasságok gonosz szellemei ellen'' (Ef 6,12).

Ezt a mozgalmat nemcsak kezdete kapcsolja a római birodalom keleti részéhez; itt jutott el tetőpontjára is, itt alakították ki a későbbi kolostori élet modelljét. Alexandriai Szent Atanáz már 357 körül megszerkesztette a szerzetesség ,,programiratát'': Szent Antal életét. Felső-Egyiptomban az idősebb Szent Pakhomiosz, miután megismerte a remeteélet nagy veszedelmeit, megalapította az első nagyobb kolostorokat, amelyekben a szerzetesek együttesen küzdhettek a keresztény tökéletesség eszményéért. Az Alexandriától délre fekvő sivatagban élt a szerzetesség teoretikusa, Euagriosz Pontikosz (346--399), aki lelki írásaiban a sivatagi atyák hagyományos tanítását kapcsolta össze merész filozófiai és teológiai spekulációkkal.

,,A kereszténység új hőseiről'', a szerzetesekről szóló hír hamarosan elterjedt a birodalom nyugati részén is. A szerzetesi életforma Nyugaton történő elterjesztésében a legnagyobb érdemet Cassianus szerezte.
Sajnos alig tudunk többet róla, mint amit ő maga említ önmagáról írásaiban. Szülőföldje feltehetően Scythia Minor római provincia volt. 360 körül születhetett. Korán belépett egy betlehemi kolostorba. Írásainak jó latinsága arról tanúskodik, hogy előzően alapos tanulmányokat folytatott. 385 után hamarosan egy társával, Germánusszal Egyiptomba, a szerzetesség hazájába ment. Mintegy tizennégy évig tartózkodott itt, hogy megismerje a remeték aszketikus életmódját és lelki életét. Ezután mindketten Konstantinápolyba utaztak, s ott Cassianust diákonussá szentelte Aranyszájú Szent János. Cassianus nagyon szerethette püspökét, mert amikor száműzték, Rómába indult, hogy megvédelmezze I. Ince pápánál (401-- 417). Ez a bátor tette bizonnyal megalapozta a jó hírét Rómában, mert sok évvel később, amikor Nesztoriosz tévtana kezdett elterjedni, tőle akartak felvilágosítást kérni a keleti viszonyokról. Időközben azonban Cassianus már Gallia déli részén, Marseille-ben alapított két kolostort: az egyiket férfiak, a másikat nők számára. A Szent Viktorról nevezett férfikolostort saját maga vezette.

Feltehetően már előzően, Rómában pappá szentelték. További életéről alig tudunk valamit. 430 és 435 között halt meg kolostorában.

Cassianus különösen két írásával gyakorolt igen nagy hatást a következő évszázadokra. Az első: De institutis coenobiorum. Benne Nyugat szerzetessége elé tárja példaként Kelet szerzeteseinek iletmódját és lelki tanítását. Valójában ezzel alakította ki a nyugati kolostorokat Szent Benedek nagy törvényhozásáig. Ebben az írásában szó van a szerzetesek ruházatáról, a nappali és éjszakai liturgikus imáról, az újoncok felvételéről és tanításáról, végül azokról a főbűnökről, amelyek ellen a szerzetesnek harcolnia kell; ezek: mértéktelenség, paráznaság, fösvénység, harag, szomorúság, restség, dicsőségvágy, gőg.

A másik, fontosabb művét Cassianus Collationes patrumnak, Az atyákkal való beszélgetéseknek nevezte el. Az egyiptomi remetéknél szerzett élményeit írja le benne. Az anakorétákkal folytatott huszonnégy, vélhetően képzelt beszélgetésben sűríti ,,a puszta bölcsességé''-t. Alig ért el más lelki könyv olyan sikert, mint ez. Az egész középkoron át az újkorig egyre másolták. Nem akadt olyan kolostor, amelyben hiányzott volna. Szent Benedek ajánlja a regulájában, Aquinói Szent Tamás pedig gyakran idézi tekintélyként.
Mi hát ennek a műnek a tartalma, amely által Cassianus sok évszázad számára a lelki élet tanítómestere lett? A ,,gyakorlati'', ,,tevékeny'' életet hangoztatja, amely a bűn elleni harcban és az erényekre való törekvésben valósul meg, tehát körülbelül a mai ,,aszkézis'' fogalommal egyezik meg. Megkülönbözteti tőle az ,,elméleti'', ,,szemlélődő'' életet, amely ,,a mennyei dolgok szemlélését, a legszentebb valóságok megismerését'' foglalja magában. ,,Aki el akar jutni a szemlélődésre, annak először feltétlenül teljes buzgósággal és minden ereje mozgósításával a tevékenységet kell elsajátítania. Hiába törekszik tehát Isten szemlélésére az, aki nem kerüli a bűn szennyét.'' Önmegtagadás, magányosság, szegénység, böjt, virrasztás, imádság által kell hát eltávolítani a szentség útján tornyosuló akadályokat. ,,A másodrangút, a böjtöket, az éjszakai virrasztásokat, a visszavonultságot, a Szentírás tanulmányozását a fő cél érdekében kell tehát gyakorolnunk, nevezetesen a szív tisztaságáért, amely a szeretetben nyilatkozik meg, s nem szabad amazok miatt elhagynunk ezt a fő célt.'' Ha elértük a tökéletes szeretetet, a szív tisztaságát, akkor már adottak a szemlélődés feltételei. Az eszmény ugyanis az, hogy a lélek szüntelenül Istennel foglalkozzék. Ez a célunk a mennyben, ennek megvalósítására kell már a földön is törekednünk, amennyire ezt az emberi természet lehetővé teszi.
A szemlélődés Cassianus szerint tartós foglalkozás Istennel. Amik pedig akadályozzák lelkünket, hogy állandóan isteni gondolatokkal foglalkozzék, azok az idegen gondolatok, amelyek keletkezése nem rajtunk múlik ugyan, de amelyeket mégis elfogadhatunk vagy visszautasíthatunk. Szükséges ezért, hogy különbséget tegyünk gondolataink között. Az egyik gondolatot Isten támasztja bennünk a Szentlélek megvilágosítása által, a másikat pedig a sátán, aki vagy azáltal csalogat minket, hogy kedvünket leljük a rosszban, vagy pedig titkos és csalárd mesterkedésével, hiszen a világosság angyalává is tud változni. Az első pillantásra mindkét gondolat teljesen hasonlónak tűnik egymáshoz, mint ahogy a hamis érme gyakran nagyon hasonló a valódihoz. A kettő megkülönböztetésének képességét Cassianus ,,discretio spirituum''nak, ,,a szellemek megkülönböztetésé''-nek nevezi. Ez a discretio minden erény anyja, oltalmazója és irányítója. Így hát már Cassianusnál is találkozunk a megkülönböztetés hasonló szabályaival, mint amilyeneket Loyolai Szent Ignác  állított fel később klasszikus formában a lelkigyakorlataiban.

A tökéletesség csúcsát azonban a ,,tiszta imádság'', a ,,tűz imája'' képezi, amelyet csak nagyon kevesen ismernek saját tapasztalatukból. Az ember nem is juthat el hozzá saját erejéből, hanem csak kegyelemként áradhat beléje.

Gondolataiban messzemenően függ Euagriosz Pontikosztól, akit bizonyára megismert egyiptomi tartózkodása alkalmával, de sohasem hivatkozik rá, mert Euagrioszt akkoriban erősen támadták Origenészhez (184--254) való vonzódása miatt.