Ami nekem a legjobban fáj, atyám, az a gondolat, hogy Jézus a szentségben van. A szív úgy érzi, mintha egy felsőbb erő vonzaná, mielőtt reggel a szentségben egyesülne vele. Olyan éhség és szomjúság van bennem, hogy befogadjam őt, hogy szinte belehalok a légszomjba. És éppen azért, mert nem tudok nem egyesülni vele, még lázasan is kénytelen vagyok elmenni és táplálkozni az ő testéből. És ez az éhség és szomjúság ahelyett, hogy kielégülne, miután szentségben fogadtam őt, egyre nagyobb lesz. Amikor aztán ennek a legfőbb jónak a birtokába jutok, akkor az édesség áradata olyan nagy, hogy alig győzöm mondani Jézusnak: elég volt, alig bírom tovább.
Szinte elfelejtem, hogy a világban vagyok; elmém és szívem már nem kíván semmit, és néha még önként sem jut eszembe, hogy mást kívánjak.
Pio atya
