Ádám késő utóda, én is
az Édenen kívül születtem.
Az Édenen kívül bolyongtam
átok alatt, számkivetetten.
Küzdve bogánccsal, tövisekkel,
kiverejtékezett kenyéren,
emberszívemben Édenkertnek
emléke szunnyadt hófehéren.
És magamválasztotta úton,
magamakarta szóval, tettel,
és szép, szabad nyomorúságban
pazarul évre év veszett el.
S mikor kisemmizett a kedvem,
csalóka vágyak megcsúfoltak,
odalett büszke emberségem,
és úgy hevertem, mint a holtak:
szamaritánus irgalommal
fölém hajolt az Istenember.
Megetetett vigasztalással,
megitatott hűs kegyelemmel.
Éreztem, hogy kevély szememből
sok bűnsirató könny szivárog:
„Elég, elég a magaméból!
Ezután a Te utadon járok!”
Ahogy kimondtam – lehanyatlott
a kard a kérubok kezében.
Messzetévedt, bús gyermekének
kitárta kapuját az Éden.
Fái között ott várt az Isten,
ködbe borult királyi Felség.
„Atyád” – súgta az Istenember.
S elfödött az Isten-közelség.
„Atyám!” – A viharvert madárka
pihen el így a pelyhes fészken. –
„Atyám!” Ujjongani szeretnék,
sírni, kacagni: hazaértem!
Haza, a Te akaratodba,
édeni kerted közepébe!
Ó, akármilyen messze Tőled
szüntelen ott kísért a képe!
Küzdve bogánccsal és tövissel,
kiverejtékezett kenyéren,
emberszívemben Édenkerted
emléke szunnyadt hófehéren.
Soha, soha ne legyek újra
magam útjának átokvertje!
Védve és virrasztva öleljen
akaratodnak Édenkertje.
Boríthat benne éjsötétség
és túl a táj, mint nap ragyoghat:
akaratodnak Édenéből
nem egy lépést! nem egy tapodtat!
Az Atya fényben állt a fák közt,
és gyermeke előtte térden.
Harmatos, hűvös alkonyat volt…
Ádám útóda… hazaértem!
(Hazatérés)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése