NAGY SZENT VAZUL
330 - 379.
Családjának vagyoni helyzete megengedte, hogy hosszú időn át csak tanulmányainak éljen. A tanulást Cézáreában kezdte, majd Konstantinápolyban folytatta - itt lépett életre szóló barátságra Nazianzi Gergellyel - és Athénben fejezte be. Athénben költőkkel, filozófusokkal, történetírókkal és rétorokkal barátkozott. Széleskörű tudást és szellemi műveltséget szerzett.
Tanulmányai befejezése után Vazul hazatért Cézáreába. A közéletben ragyogó pályafutás lehetősége állt előtte. Több várostól kapott ajánlatot rangos hivatalok vállalására, ő azonban elutasította az ajánlatokat és megkeresztelkedett. ,,Mintha mély álomból ébredtem volna - írta akkor -, hogy meglássam az evangélium igazságának csodálatos világosságát.''
A fiatal kappadókiai nem sokkal azután, hogy a nyilvánosság előtt is a hitre tért, szerzetessé lett. Úgy érezte, hogy amikor a szerzetesi életet vállalja, eltölti az ősegyház erős hite, és ez nagyon megfelelt tökéletességet kereső vágyainak.
Az Írisz folyó partján volt birtoka, ide vonult vissza egy távoli völgy mélyére. Örömmel fogadta hasonló felfogású társak csatlakozását, mert véleménye szerint az istenszeretet akkor hiteles, ha közös élet és másokat átölelő testvéri szeretet áll mögötte. Szerzetesi szabályokat fogalmazott. A fegyelem szigorú, az engedelmesség feltétel nélküli volt. Az élet imádságban és munkában telt, de úgy, hogy megmaradt az egyén belső és szellemi szabadsága. A sivatagi atyák gyakorlatával szemben ez az életmód lényeges újítást hozott: bőséges teret biztosított a szellemi munkának, elsősorban a Szentírás tanulmányozásának. Vazul azonban nem sokáig élvezhette ezt a békés nyugalmat.
Konstantin császár türelmi rendelete (313) után új szakasz kezdődött az Egyház történetében. Az üldözések helyébe a hitbeli viszálykodások léptek, amelyek során a császárok önkényesen beavatkoztak a hit ügyeibe.
Vazul a tettek embere volt, és nem maradhatott tétlen, amikor az Egyház ekkora veszélybe került. 360-ban püspöke kíséretéhez tartozott, amikor teológiai megbeszélést tartottak Konstantinápolyban. Két évvel később Cézárea új főpásztora rávette, hogy lépjen az Egyház szolgálatába. 364-ben pappá szentelték. Vazul azonban nem termett beosztottságra. Vitába keveredett saját püspökével is, az viszont volt annyira bölcs, hogy maga mellé vette segédpüspöknek. Halála után pedig, 370-ben, nehéz választás után Vazul lett az utódja.
Ettől fogva főpásztor volt a szó legteljesebb értelmében. Ügyelt az egyházi fegyelemre, keményen lesújtott minden visszaélésre, fölszámolta a botrányokat és gondoskodott alkalmas püspökök választásáról. Nem elégedett meg azzal, hogy hivatali tekintélyének súlyával intézze el az ügyeket, hanem arra törekedett, hogy másokkal is megértesse, mi indította éppen az adott döntésre. Elegendő emberi nagysággal és nagyvonalúsággal rendelkezett ahhoz, hogy tévedéseit beismerje. Bármilyen nagy volt is azonban a lelkiereje, nagyon szenvedett, ha fáradozásai nem jártak eredménnyel. Egy levelében, amelyet a római Egyháznak küldött, nem tudta elfojtani panaszát, s így írt: ,,Némileg könnyítünk szenvedéseink terhén, amikor tájékoztatunk titeket, szerető testvérek, arról a sok balszerencséről, amelyek minket értek.''
A cézáreai püspök hamarosan népszerű lett egyházmegyéjében. Örökölt vagyonát már régen szétosztotta a szegények között. Előkelő családból származott, mégis szószólója és atyja lett az ínségeseknek. Püspöki beszédeiben nyomatékosan rámutatott a tulajdonjog határaira: a gazdagok csak kezelői vagyonuknak, javaiknak csak kezelését bízta rájuk Isten. Az a kötelességük, hogy a szegények szükségleteit ugyanúgy kielégítsék, mint a sajátjukat. Ha megteszik, a felebaráti szeretetből testvériség lesz. Vazul így ostorozta a gazdagok kapzsiságát: ,,A ruhák, amelyeket ládáitokban őriztek, elegendőek volnának egy egész didergő nép felöltöztetéséhez.'' Kíméletlenül támadta az uzsorásokat: ,,Pénzt csikarsz ki a síróból, fojtogatod a ruhátlant és vered az éhezőt.''
Nem elégedett meg azzal, hogy csak prédikáljon a szociális igazságosságról. Tettekkel harcolt a nyomor ellen, és jótékonysági intézményeket hozott létre. Népkonyhát állított fel, amely nyitva állt a nem keresztény polgárok előtt is. Karitatív tevékenységére egy nagy szociális központ létesítésével tette fel a koronát: segélyszervek, szálláshelyek, menedékek és otthonok, valamint különféle kórházak találtak helyet benne. Az utókor Baszileiásznak, Vazul-intézetnek nevezte el ezt az alapítványt.
Vazul jó pásztor volt az anyagi ügyekben, de még nagyobb volt lelkivezetőnek és teológusnak. A görög egyházatyák közül ő az első irodalmi értelemben vett képzett szónok. A rétorika szabályait töviről-hegyire ismerte, és értette a módját, hogy Athénban szerzett műveltségét sokoldalúan értékesítse. Szentírásmagyarázó homíliái máig megőrizték időszerűségüket.
A szellemi harcok kora volt ez, de a teológiai vitatkozásban Vazul nem magáért a szellemi élvezetért vett részt. Jól ismerte tudásának korlátait. Legfőbb törekvése az volt, hogy híveit az isteni titok imádására vezesse el. Ezt tartotta minden hittudomány céljának. A parancsolatok megtartása fogékonyabbá teszi az embert Isten iránt, mint azok tudóskodásai, ,,akik olyan dolgokon törik a fejüket, amelyek meghaladják az emberi elmét''.
Korának szellemi küzdelmei őt is belesodorták a teológiai harcokba, amelyek csak élesebbek lettek attól, hogy a világi uralkodók beavatkoztak e vitákba. Vazul teljes erejével síkra szállt az egyház egységéért és békéjéért. Jól látta azokat a veszélyeket, amelyeket a császári kegy jelent az egyház számára. Valens császár elől sem hátrált meg, s a császár végül is nem merte száműzetésbe küldeni ezt a nagyszerű és igaz embert.
Vazul még ötven éves sem volt, amikor 379-ben meghalt. Életerejét felőrölte a szigorú aszkézis, a szüntelen megfeszített munka és a betegség. Fáradozásai azonban megtermették méltó gyümölcsüket: két év múlva a konstantinápolyi zsinaton a zsinati atyák azt a teológiát fogadták el, amelyet ő és Atanáz képviselt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése