A héten volt egy nagy volumenű katolikus ifjúsági rendezvény a BOK Csarnokban, amit az Eucharisztikus Kongresszusra való előkészület jegyében rendezték meg, és amiről egy bő 6 órás felvétel van az interneten. Kicsit belenéztem a videóba, a beszédeket meghallgattam, és volt egy 15 perces rész, ahol egy híres humorista adta elő magát, vagy szebben mondva egyfajta "hitvallást" tett. Nem szeretném és nem is fogom a rendezvényt kielemezni, csupán a humorista által elmondottakkal kapcsolatban szeretném a véleményemet kifejteni, illetve pár szóban összefoglalni, hogy az egész rendezvényről mik az érzéseim.
Kezdem az utóbbival. Összességében azt gondolom, hogy az Egyházban egy nagyon rossz tendencia figyelhető meg. A modern embernek és a fiatalságnak való megfelelni akarás. Például az orgona és a gregorián kiváltása nyálas gitáros énekekre, vagy a liberális mindent megengedő lelkiség, ami komfortos, langyos. Nem vagyok rigorista bigott keresztény, de keresztény vagyok, azaz Krisztus-követő. Ezernyi hibám és bűnöm van, és jobban tudom, hogy mit kéne tennem, mint amennyire valójában teszem. Nem keresem senkiben sem a szálkát, mert látom a saját gerendámat. Tudom, hogy az élet küzdelem, küzdelem önmagammal, és azt is, hogy az élet Krisztussal lesz teljes. Nem a csöpögős, bugyuta énekben és a felemelt kezek lóbálásában, hanem a csöndben. Az orgona vagy jónéhány komolyzene emelheti a lelket, de a manapság népszerű zenék legfeljebb a felszínt kapargatják, és szalmából csinálnak nagy tüzet. Lehet, hogy a többségnek nem vonzó az érces, mély érték, mert nem ismerik fel, de az ember ilyen, tanítani kell, fejleszteni kell, hogy magasabbra jusson és megtanulja szeretni azt, amit korábban képtelen volt. Hogyan várhatnánk el egy írástudatlantól, hogy élvezze az elé helyezett szépirodalmi alkotást? De a megoldás nem az, hogy a Bibliákat lecseréljük képes Bibliákra, hanem az, hogy megtanítjuk olvasni az embereket. Sajnos manapság inkább az értéket csökkentjük le, hogy ne kelljen senkitől sem fejlődést elvárni, hogy könnyebb legyen egy felszínes tömeget összetoborozni. Számomra egy ilyen rendezvény sajnos mindig ezeket az érzéseimet erősítik. Ezen a rendezvényen, a 6 óra alatt egy fél órás előadás Papp Miklós görögkatolikus atyától volt egy olyan lelki érték, ami felszín alá tudott hatolni, és ami felhívta a figyelmet a lényegre, arra, hogy ne csak jól akarjuk érezni megunkat, hanem szentek, próféták, elitek legyünk önátadással, Isten-szerelemmel. Ezt köszönöm!
A humorista előadásával kapcsolatban több észrevételem is van. Összességében az egész a már fent leírt negatív gondolataimat támasztja alá. Előadta, hogy gyerekkorában még volt benne egy feszültség, egy megfelelni akarás, ami azóta megszűnt, és már békében van önmagával, Istent sokadik helyre tette az életében, akit hetente egyszer esetleg felhív majd fut tovább. Az rendben van, hogy ezt megvallja, de e mellett nagyon fájdalmas, hogy az érződött az egészből, hogy ezt így jónak találja, ezen kár rágódni. Tehát egyszerűen az önmagunkkal való küzdelmet kizárta az életéből, azaz tulajdonképpen a fejlődés lehetőségét zárta ki, azaz a jelen emberi életét dobta ki, pazarolta el. Mert Krisztus tanítása alapján mi tékozló fiai vagyunk Istennek, és a valódi boldogság csak úgy érhet el minket, ha önmagunkat átadjuk Istennek, ha minden nap megküzdünk az egónkkal, ha lélekben befogadjuk Jézus fényét, és ezzel a fénnyel éljük az életünket, és ezt szórjuk szeretettel mindenki felé. Ez nem sétagalopp. Ez egyfajta iga, egyfajta teher, ami Jézus szavaival élve édes és könnyű. Édes és könnyű, mert az élet teljességét adó tiszta fény emeli a lelket; közben viszont iga és teher, mert az ember természete rosszra hajló, amivel igenis küzdeni kell, minden nap oda kell adni Istennek. Ha én a gyermekemet látom, hogy rossz irányba megy, hogy sötét bandák közé keveredik, hogy kábszeresekkel barátkozik, akkor igenis indulattal fogom őt inteni, és mindent megteszek azért, hogy elkerülje azt a szenvedést, amit én már látok, de ő még nem. Nem legyintek, hogy "kicsit hosszabb utat választott", hanem próbálom megóvni. Ez az óvás tűnhet a gyerek szemében nyomasztónak, okozhat görcsöt, de ez a gyerek butasága, amibe nem kellene nekünk is beleesnünk. Sajnálom, hogy a szervezők a megfelelési kényszer hatása alatt Isten hű szolgái helyett humoristát hívnak abból a célból, hogy ő tegyen tanúságot, hitvallást, mert az menő. De milyen hitvallás az egy katolikus rendezvényen, ahol antikrisztusi tanokat vallanak? Ahol buzdítanak a lanyhaságra, ahol elfelejtetik Jézus szavait: "Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, tagadd meg magad, vedd föl a kereszted, nem békét hoztam hanem tüzet, virrasszatok és imádkozzatok, a lélek az ami éltet, a test nem használ semmit, távozzatok tőlem mindnyájan, ti gonosztevők!"
Végül, nem tudom, hogy ez a felszínes tömeg eléri-e azt, hogy egy-egy embert elkapjon és mélyebb vizek felé sodorjon. Ha igen, akkor hálás vagyok Isten ezen csodájának, de ha nem, akkor sajnos a félelmem igazolódik: nem jó ez az irány.
Kezdem az utóbbival. Összességében azt gondolom, hogy az Egyházban egy nagyon rossz tendencia figyelhető meg. A modern embernek és a fiatalságnak való megfelelni akarás. Például az orgona és a gregorián kiváltása nyálas gitáros énekekre, vagy a liberális mindent megengedő lelkiség, ami komfortos, langyos. Nem vagyok rigorista bigott keresztény, de keresztény vagyok, azaz Krisztus-követő. Ezernyi hibám és bűnöm van, és jobban tudom, hogy mit kéne tennem, mint amennyire valójában teszem. Nem keresem senkiben sem a szálkát, mert látom a saját gerendámat. Tudom, hogy az élet küzdelem, küzdelem önmagammal, és azt is, hogy az élet Krisztussal lesz teljes. Nem a csöpögős, bugyuta énekben és a felemelt kezek lóbálásában, hanem a csöndben. Az orgona vagy jónéhány komolyzene emelheti a lelket, de a manapság népszerű zenék legfeljebb a felszínt kapargatják, és szalmából csinálnak nagy tüzet. Lehet, hogy a többségnek nem vonzó az érces, mély érték, mert nem ismerik fel, de az ember ilyen, tanítani kell, fejleszteni kell, hogy magasabbra jusson és megtanulja szeretni azt, amit korábban képtelen volt. Hogyan várhatnánk el egy írástudatlantól, hogy élvezze az elé helyezett szépirodalmi alkotást? De a megoldás nem az, hogy a Bibliákat lecseréljük képes Bibliákra, hanem az, hogy megtanítjuk olvasni az embereket. Sajnos manapság inkább az értéket csökkentjük le, hogy ne kelljen senkitől sem fejlődést elvárni, hogy könnyebb legyen egy felszínes tömeget összetoborozni. Számomra egy ilyen rendezvény sajnos mindig ezeket az érzéseimet erősítik. Ezen a rendezvényen, a 6 óra alatt egy fél órás előadás Papp Miklós görögkatolikus atyától volt egy olyan lelki érték, ami felszín alá tudott hatolni, és ami felhívta a figyelmet a lényegre, arra, hogy ne csak jól akarjuk érezni megunkat, hanem szentek, próféták, elitek legyünk önátadással, Isten-szerelemmel. Ezt köszönöm!
A humorista előadásával kapcsolatban több észrevételem is van. Összességében az egész a már fent leírt negatív gondolataimat támasztja alá. Előadta, hogy gyerekkorában még volt benne egy feszültség, egy megfelelni akarás, ami azóta megszűnt, és már békében van önmagával, Istent sokadik helyre tette az életében, akit hetente egyszer esetleg felhív majd fut tovább. Az rendben van, hogy ezt megvallja, de e mellett nagyon fájdalmas, hogy az érződött az egészből, hogy ezt így jónak találja, ezen kár rágódni. Tehát egyszerűen az önmagunkkal való küzdelmet kizárta az életéből, azaz tulajdonképpen a fejlődés lehetőségét zárta ki, azaz a jelen emberi életét dobta ki, pazarolta el. Mert Krisztus tanítása alapján mi tékozló fiai vagyunk Istennek, és a valódi boldogság csak úgy érhet el minket, ha önmagunkat átadjuk Istennek, ha minden nap megküzdünk az egónkkal, ha lélekben befogadjuk Jézus fényét, és ezzel a fénnyel éljük az életünket, és ezt szórjuk szeretettel mindenki felé. Ez nem sétagalopp. Ez egyfajta iga, egyfajta teher, ami Jézus szavaival élve édes és könnyű. Édes és könnyű, mert az élet teljességét adó tiszta fény emeli a lelket; közben viszont iga és teher, mert az ember természete rosszra hajló, amivel igenis küzdeni kell, minden nap oda kell adni Istennek. Ha én a gyermekemet látom, hogy rossz irányba megy, hogy sötét bandák közé keveredik, hogy kábszeresekkel barátkozik, akkor igenis indulattal fogom őt inteni, és mindent megteszek azért, hogy elkerülje azt a szenvedést, amit én már látok, de ő még nem. Nem legyintek, hogy "kicsit hosszabb utat választott", hanem próbálom megóvni. Ez az óvás tűnhet a gyerek szemében nyomasztónak, okozhat görcsöt, de ez a gyerek butasága, amibe nem kellene nekünk is beleesnünk. Sajnálom, hogy a szervezők a megfelelési kényszer hatása alatt Isten hű szolgái helyett humoristát hívnak abból a célból, hogy ő tegyen tanúságot, hitvallást, mert az menő. De milyen hitvallás az egy katolikus rendezvényen, ahol antikrisztusi tanokat vallanak? Ahol buzdítanak a lanyhaságra, ahol elfelejtetik Jézus szavait: "Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, tagadd meg magad, vedd föl a kereszted, nem békét hoztam hanem tüzet, virrasszatok és imádkozzatok, a lélek az ami éltet, a test nem használ semmit, távozzatok tőlem mindnyájan, ti gonosztevők!"
Végül, nem tudom, hogy ez a felszínes tömeg eléri-e azt, hogy egy-egy embert elkapjon és mélyebb vizek felé sodorjon. Ha igen, akkor hálás vagyok Isten ezen csodájának, de ha nem, akkor sajnos a félelmem igazolódik: nem jó ez az irány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése