Gyakran ha a testből magamra ébredek és az idegen dolgokat kívül hagyom, magamban pedig elmerülök, csodálatos nagy szépséget látok. Ilyenkor különösképp azt hiszem, hogy felsőbb rendeltetésem van, a legmagasabb rangú életet élem, egy vagyok az istenséggel; benne megpihenek. Eljutottam a magasabb rangú tevékenységhez, és az egész rajtam kívül álló szellemi világ felett trónolok.
Mikor ezután az istenségben való megnyugvás után a szellemből az értelmes gondolkodás régiójába leszállok, eltűnődöm azon: hogyan megy végbe ez az én mostani leszállásom, s hogyan tudott a lélek egykoron a testen belül kerülni, ha valóban az, aminek önmagában látszott, noha most már a testben lakozik.
Az egyéni lelkekben él a szellemi törekvés, hogy oda forduljanak vissza, ahonnan származtak, de azért van hatalmuk az utána következő dolgokon is. Olyan ez, mint a nap fénye, amely ugyan a fölötte levő naptól függ, de azért nem fukarkodik adományával azzal szemben sem, ami utána következik.
Az egyéni lelkek, ha a világlélekkel együtt az értelmi világban maradnak, mentesek lesznek mindennemű fájdalomtól. Ha pedig a világlélekkel együtt az égi szférákban maradnak, akkor vele együtt kormányozzák azt, mint a királyok, akik együtt lévén a Mindenség Urával, vele kormányoznak is, anélkül hogy a királyi vérből maguk leszállanának, mert együtt vannak, ugyanazon a helyen.
Aztán megint megváltoznak, s az egésztől a részek felé fordulnak, magukban léteznek – mintegy elfáradva a mással való együttléttől; s mindegyik lélek a maga világába vonul vissza. Hogyha ezt hosszú időn át teszi, hogy tudniillik menekül az egésztől, az elkülönülés folytán elszakad tőle, s nem néz többé az értelmi világ felé, akkor maga is csak rész lesz, egyedül marad, elgyengül, mindenfélébe belekap, csak részletekre tekint, és az egésztől elkülönülve, egyetlen dologra adja magát, s menekül az összes többitől. Jön lefelé, s a felé az egyetlen kiválasztott dolog felé fordul, mely az összes dolog lökéseinek-taszításainak ki van téve. Eltávolodik az egésztől, s nagy nehézségek közepette az egyetlent kormányozza, amellyel most már érintkezésbe jut. Külsőleges dolgokról gondoskodik, azokban van jelen s azokba nagyon kellemesen belemerül.
Ekkor történik meg vele az, amit úgy mondanak, hogy elhullajtja szárnyait (Orpheusz), s a test bilincseibe jut, elveszítvén ezáltal sebezhetetlenségét, ami meg volt adva neki addig, amíg a világlélekkel együtt élt s egy magasabb rendű dolgot kormányozott. Ez az előző állapot mindenképpen jobb volt számára, aki akkor még fölfelé emelkedett. Most, hogy leesett, elkapták és bilincsbe verték az ellenséges és gonosz hatalmak, amint ezt a gnózis tanítja. Most csak érzékelés útján tud cselekedni, mivel abban, hogy az ész útján tegye ezt, megakadályozták. Ezért mondják róla, hogy el van temetve és a börtönben van.
De ha visszafordul az értelmi belátás felé, akkor kötelékei megoldódnak és újra felfelé halad, midőn a visszaemlékezés útján kezd hozzá ahhoz, hogy a létezőket szemlélje. Mert bukásnak, eltemettetésnek ellenére mindig van benne valami transzcendens. A lelkek tehát mintegy szükségszerűen kétéltűek, egyfelől az odafenti életet élik, másfelől az idelentit: azok a lelkek, amelyek többet tudnak együtt lenni az Ésszel, inkább a fenti életet élik, azok a lelkek pedig, amelyeknél hajlamuknál vagy sorsuknál fogva épp az ellenkező a helyzet, inkább az itteni, a földi életet élik.
Plótinosz
Ami a lélek hibáját illeti, azért kettős volt a büntetés: először az ide való lejövetel miatt, másodszor a rossz cselekedetekért, amelyeket akkor követett el, amikor már itt volt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése