Az ember rokonsága Istennel, hasonlatossága Istenhez még a természetes vonatkozásokban sem szorítkozik a puszta létnek alsóbbrendű fokára, hanem a tudatos tettre való képességben áll. A tudatos tett szellemi lényünktől létünk egyszerű tudomásulvételénél többet követel. Benne lelkiéletünk nem csupán állapotszerűségekre irányul, mint ezt az ázsiai szellemi diktálja. Passzívnak lenni szellemi értelemben annyi, mint valójában nem élni. Élni itt valami gyökeresen mást jelent. Isten „actus purus”, a lényeges, szakadatlan tett. Ha a mi Urunk és Megváltónk ázsiai szellemben szólana, így beszélne: „Aki bennem hisz, annak lelke tisztavízü ciszternához fog hasonlítani, melyben a mennybolt kékje és fellegei és a vizet merítő rabszolgák arcai tükröződnek.” Jézus azonban nem így beszél. „Aki bennem hisz, – mondja, abból élő vizek forrásai erednek.” Élő vizeké, melyek a lélek mélyéből örökké újan csobognak elő, tehát nem álló vizeké és nem állott vizeké. Ebben az esetben a belső életet nem meríti ki a visszapillantás a múltra, hanem egyre újonnan adódó, mindig jelenvaló gondolkodás, érzés, akarás hullámzik benne. Éppen ez a szépsége és ereje. Ma kell hinni, ma remélni és szeretni, ha azt akarjuk, hogy miénk legyen az élet. Hit, remény, szeretet ne csupán mint állapot legyen a lélekben, ne is mint emlékezés tegnapi hitekre, tegnapi reményekre. Nem, ma akarunk az Úrban örvendezni, őt szeretni, ma akarunk az élő vizek forrásából meríteni. Ma világítson Krisztus arca elénk, ma törjenek elő a vonzalom lángjai szívünkből, ma ver ez a szív, ma éljen, ma szeressen… Ez tényleges, személyes, öntudatos élet, nem pedig lenyomata annak, ami tegnap volt és ma már nincsen. ez eleven kapcsolat Istennel hitben és szeretetben, szívünk minden dobbanásán át. Ezek az aktusok a lélek legigazibb és legértékesebb tevékenységei, ez a létünket emelő szellemi hullámverés. Ez az áradás vigyen engem, ebből a vízből iszom, ebből akarom édes, gyönyörűséges üdülésem.
Prohászka Ottokár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése