A lelkem már régen belefáradt mindebbe, de bármennyire szeretett volna szabadulni, a rossz szokásoknak hatalma nem engedte megpihenni. Ekkor történt, hogy egy napon az oratóriumba lépve egy szentképet találtam ott; valami ünnepség készült a zárdában: arra kérték kölcsön, s egyelőre oda tették. Krisztus Urunkat ábrázolta, sebektől borított testtel, s olyan áhítatra gerjesztő volt, hogy a látása engem mélyen megrendített. Azt mutatta ugyanis, hogy mit szenvedett Ő miérettünk. Mikor elgondoltam, mily rosszul fizettem én azokért a sebekért, oly fájdalom fogott el, hogy azt hittem megreped a szívem. Odaborultam és sírva-zokogva könyörögtem neki, erősítsen meg már engem egyszer végre-valahára, hogy soha többet meg ne bántsam.
Igen buzgó tisztelője voltam a dicső Mária Magdolnának, és nagyon gyakran elmélkedtem megtéréséről, különösen amidőn a szentáldozáshoz járultam. Mivel ugyanis ilyenkor biztosan tudtam, hogy az Úr ott van a bensőmben, odaborultam lábaihoz, úgy gondolkozva, hogy most nem vetheti meg könnyeimet. Nem tudtam, mit beszélek, mert hiszen már az is sok volt az ő részéről, hogy megengedte ott könnyeznem, nekem, aki mindig oly egykettőre megfeledkeztem erről az érzelemről.Kértem tehát ezt a dicső szentet, hogy eszközöljön ki számomra bocsánatot.
Ezen alkalommal, az említett kép előtt, megtérésem úgy látszik komolyabb volt, mert már jobban kétségbe estem saját erőm felől, s egész bizalmamat Istenbe helyeztem. Úgy emlékszem, azt mondtam neki, hogy nem kelek föl onnét, amíg csak meg nem adja, amit Tőle kérek. Úgy látom, meghallgatta, mert attól kezdve sokat javultam.
Avilai Szent Teréz
(Önéletrajz 9. fej. 84-85. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése