Azokban, aki leginkább élnek - és ezért leginkább azonosak önmagukkal -, a testi élet alárendelődik a bennük lakozó magasabb létezésnek. A testi élet csendben aláveti magát a lélek sokszorosan bőségesebb elevenségnek, amely minden mértéket és megfigyelést fölülmúló magasságban él. Ezért az emberben az igaz élet jele nem a féktelenség, hanem a fegyelem, nem a forrongás, hanem a tisztánlátás és a rendezettség, nem a szenveszenvedély, hanem a józanság, amely minden szenvedélyt megtisztít és felemel a misztika tiszta mámorához. Itt nem önkényes és zsarnoki fegyelemre gondolunk, amelyet benső erkölcsi szempontok diktálnak - hívják akár “felettes én-nek" vagy farizeusi lelkiismeretnek: ez az ember erőinek harmonikus összhangba hozatala, törekedve legmélyebb, rejtett lelki képességei felismerésére. Nem arról van szó, hogy az ember egyik része fegyelmezi a másikat, hanem arról, hogy az ember összes erői az igazi én tökéletes megvalósításának egyetlen békés intuíciójába fonódnak össze, ami az ember lelki önazonossága.
Így az ember teljesen csak akkor él, amikor saját léte értelmének világos tudatára ébred, vagyis amikor megtapasztal valamit az értelem, a szabadság és a lelkiség teljességéből, amelyek őbenne aktualizálódnak.
Thomas Merton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése