Akinek már volt ilyen látomása, sosem felejtheti. De legyen bár tudós, filozófus, egyszerű munkás vagy bárki más: ha egyszer megérintette ez a fénysugár, olyan lesz, mint a tengerész, ha megsuhintotta a déli tengerek részeg kék ege: szívét örökre feszíti nosztalgiája: vágy a nagyobb után, az erősebb felé, a maradandóbbért, az Abszolútra, amelynek jelenlétét és hatását egy pillanatra megérezte maga körül. Az a villámfény, amely tágra nyitotta szemét, szilárd fényként örökre ott marad szíve mélyén. S mindig megremeg, ha érzi az egyetemes kapcsolatokat. Az emberek talán nevethetnek rajta, felesleges aggodalmain. Mosolyogni fognak, hogy milyen furán viselkedik, amikor az emberi öntudatot a hétköznapi élet megszokott határain túlra akarja tágítani. A látnok mégis nyugodtan folytatja útját, mert tudja, hogy majd sokan megértik szavát, s reá várnak, – szomorúan és csonkán, hiszen titkos vágyak kiáltanak bennük, de nem képesek megfogalmazni sem. A szabadító szó pedig így hangzik: nem elég, hogy az ember elhagyja önzését és közösségben éljen. Arra is szüksége van, hogy egész szívvel, az egész Világgal egyesülve éljen, amely kozmikus távlatok felé viszi, – kozmikusan kell élnie. Van a dolgoknak éltető nedve vagy lelke, van valami abszolút, vonz minket és rejtőzik is előlünk. A létezőknek ez a lelke mélyebbre van, mint az egyedi lelkek; óriásibb, mint az emberek tömege. S hogy meglássuk arcát, felelhessünk hívó szavára, meg is értsük, hogy mit beszél, s hogy megtanuljunk teljesebben élni, a dolgok hatalmas folyamába kell merülnünk és meg kell látnunk merre visz az árja.
Teilhard de Chardin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése