Van valami különös abban, ahogyan Rumi szavai megérkeznek hozzád. Nem úgy hatnak rád, mint egy tanítás, amelyet meg kell érteni. Inkább úgy, mint egy emlékeztető valamire, ami már ott van benned, csak még nem nevezted nevén. Amikor olvasod, Rumi szavait azt érzed, hogy valami benned kezd el beszélni.
Rumi nem épít fel egy gondolati struktúrát, vagy egy rendszert. Ami árad belőle, az inkább egy belső tűz, amely egyszerre éget és világít. Ez a tűz azonban nem pusztít, hanem feltár. Megmutatja azt, amit az elme gyakran elfed azzal, hogy meg akarja érteni a világot.
A misztérium talán ott kezdődik, hogy Rumi számára a szeretet nem egy érzelem volt a megszokott értelemben. Nem egy állapot, amely jön és megy, és nem is egy kapcsolat két ember között. A szeretet nála egy erő, egy mozgás, amely mindent áthat. Egyfajta gravitáció, amely visszahúz a forráshoz.
Amikor erről beszél, nem elmagyarázni akarja azt, hanem megmutatni. A szavai nem lezárnak, hanem megnyitnak. Egy verssor nála nem válasz, hanem egy kapu. És ha nem állsz meg a szabak jelentésénél, hanem hagyod, hogy azok a mögöttük lévő csenden keresztül hassanak rád, akkor valami megmozdul benned.
Ez a megmozdulás nem látványos, nincs benne bizonyosság. Inkább egy finom eltolódás. Mintha a figyelem lassan leválna arról, amit eddig valóságnak hittél, és elkezdene a lélek egy mélyebb rétegére hangolódni.
Rumi gyakran beszél az elvesztésről, de ez az elvesztés nem hiányként jelenik meg benned. Inkább mint egyfajta felszabadulás. Amikor valami szétesik benned, amikor egy kép, amelyhez eddig ragaszkodtál, már nem szilárd többé, akkor ott keletkezik egy rés. És ezen a résen keresztül átsugárzik az élő valóság.
Ezért nála a fájdalom sem ellenség. Nem valami, amit el kell kerülni vagy gyorsan meg kell szabadulni tőle. Inkább egy ajtó, amelyen keresztül mélyebbre lehet lépni. A törés nem hiba, hanem egy megnyílás a valóság mélyebb rétegeire.
És ebben a megnyílásban a személyes történet elveszíti a központi szerepét. Már nem az a kérdés, hogy mi történik veled, vagy merre tartasz. Inkább az, hogy mi az, ami mindig jelen volt benned, még akkor is, amikor minden megváltozott.
Rumi szavai gyakran visszatérnek ehhez a ponthoz. A forráshoz. Ahhoz a csendhez, amely nem üres, hanem élettel telített. Ahhoz a jelenléthez, amely nem függ attól, hogy mi történik veled a világban.
És ezt a felismerést a hétköznapi tapasztalásba hozza vissza. Egy tekintetbe, egy mozdulatba, egy találkozásba. A misztérium nála nem egy külön világ, hanem ugyanaz a világ, csk másként látva.
Ez a látás pedig nem erőfeszítés kérdése. Nem egy technika, nem egy módszer. Inkább egyfajta megengedés. Amikor nem próbálod irányítani azt, hogy mi történjen benned, amikor nem kapaszkodsz már bele minden gondolatba, akkor valami elkezd tisztulni benned.
És ebben a tisztulásban a határok is elmosódnak. Az, amit eddig különállónak hittél, közelebb kerül. Az, amit távolinak éreztél, ismerőssé válik. Nem azért, mert megérted, hanem mert már nem takarod el a valóság fényét.
Rumi misztériuma nem abban rejlik, amit mondott, nanem abban, ahonnan mondta.
Ez az a hely, ahol a szavak már nem próbálnak megragadni semmit, ahol a jelentés élóvé válik. Ahol a szeretet már nem tárgyiasul, hanem mozgásként jelenik meg. És ahol te sem vagy külön attól, amit keresel.
Ha csendben maradsz, akkor egy idő után észreveszed, hogy nem őt olvasod. Hanem azt a csendet, amelyen keresztül beszél.
Részlet Frank M. Wanderer MISZTÉRIUMOK könyvéből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése