Gyengédségeid meghódítják a szívemet, és szeretet fog el, ó Égi Gyermek. Hagyd, hogy lelkem megolvadjon a szeretetted en, amikor a tüzeddel érintkezem. A tüzed megemészt, megéget. Itt égek el a lábad előtt, ahogy elolvadok a szeretetedben.
Pio atya
Gyengédségeid meghódítják a szívemet, és szeretet fog el, ó Égi Gyermek. Hagyd, hogy lelkem megolvadjon a szeretetted en, amikor a tüzeddel érintkezem. A tüzed megemészt, megéget. Itt égek el a lábad előtt, ahogy elolvadok a szeretetedben.
Pio atya
A szeretet arra késztet, hogy sokkal többet keressek vágyaim kielégítésénél, még akkor is, ha ezek a vágyak mások javára irányulnak. Isten gondviselésének eszközévé kell válnom az életükben. Megragad és átjár annak fölismerése, hogy szeretetem nélkül esetlegnem tudják elérni azt, amit Isten készített számukra. Akaratom eszközként simul bele Isten akaratába, életcéljuk elérésére segítve Szeretetem legyen számukra "szentsége" Isten titokzatos és végtelenül önzetlen szeretetének. A Szentlélek követe legyen, ne pedig asaját lelkemé! Szavaimban Krisztus szóljon hozzájuk, aki arra méltatott, hogy bennem nyilatkoztassa ki Önmagát.
Thomas Merton: A csend szava
Egyre több jel utal arra, hogy a téridő nem alapvető összetevője a valóságnak. A kvantummechanika és a gravitáció együtt arra kényszerít bennünket, hogy feladjuk a klasszikus intuícióinkat arról, mi számít valóságosnak. Lehetséges, hogy az univerzum legmélyebb szintjén nincs sem tér, sem idő, sem különálló objektumok. Az olyan fogalmak, mint lokalitás, okság és részecske, talán csak emergens közelítések, amelyek egy mélyebb matematikai struktúrából jelennek meg. Az amplituhedron és a modern amplitúdó-geometria arra utal, hogy a fizika alapvető folyamatai téridő nélkül is koherensen leírhatók. Elképzelhető, hogy amit fizikai világnak tapasztalunk, csupán vetülete vagy effektív megjelenése egy sokkal mélyebb rendnek, ahol a megszokott kategóriáink egyszerűen értelmüket vesztik.
Nima Arkani-Hamed, elméleti fizikus
Egyik este Pio atya a kolostor templomában imádkozott, amikor észrevett egy fiatalembert, aki gondosan tisztította az oltárt. Későre járt, és a jelenléte szokatlanul csendesnek és titokzatosnak tűnt.
Pio atya megkérdezte tőle, miért dolgozik ilyen sokáig. A fiatalember azt válaszolta, hogy egy halál utáni tisztuláson áteső lélek. Egykor szolgált ebben a kolostorban, de az istentiszteletre való felkészülés során gondatlan volt, és nem bánt kellő tisztelettel a szentélynel. Ezért Isten engedelmével vissza kellett térnie, hogy vezekeljen bűnéért.
Ezután megkérte Pio atyát, hogy imádkozzon érte, hogy véget érjen a szenvedése. Pio atya megígérte, hogy megemlékezik róla a reggeli istentiszteleten és imákon.
Másnap reggel a testvérek kinyitották a templomot, és észrevették, hogy az oltár közelében lévő nehéz gyertyatartókat és tárgyakat elmozdították, mintha valaki éjszaka dolgozott volna ott. Mindenki meglepődött, mert a templom zárva volt, és senki sem mehetett be. Ezért sokan ezt annak a jelének vették, hogy az éjszakai találkozás valóságos volt.
A reggeli istentisztelet alatt Pio atyának látomása volt. Ugyanazt a fiatalembert látta, de most már nem tűnt szomorúnak vagy levertnek. Ruhái könnyűek voltak, és körülötte minden szokatlan fénnyel ragyogott.
Abban a pillanatban Pio atya látta, hogy megnyílt az ég az oltár felett. Szűzanya odalépett a fiatalemberhez, megfogta a kezét, és angyalok kísérték Isten fényéhez és békéjéhez.
Mielőtt eltűnt volna a mennyei dicsőségben, a fiatalember még utoljára hálával nézett Pio atyára.
Ez a történet emlékezteti a keresztényeket a szentély iránti tisztelet, az őszinte ima, a bűnbánat és Isten irgalmasságának fontosságára. Arra is felszólít, hogy imádkozzanak a halottakért, és úgy éljenek, hogy a szívük mindig tiszta maradjon Isten előtt.
Forrás: fb
Van testem, de a testem nem ÉN vagyok. Látom, és tapintani tudom a testem, de amit látok és tapintok, az nem az igazi Látó. Testem különböző állapotban lehet, lehet beteg vagy egészséges, fáradt vagy kipihent, nehéz vagy könnyű, de énemnek semmi köze hozzá. Az nem a valódi énem. A testem egy csodálatos eszköz a külvilág megtapasztalására és az ott történő cselekedetekre. Testem tehát, csak eszköz számomra. Gondozom, ápolom, hogy egészséges maradjon, de nem azonosítom magammal. Az nem ÉN vagyok. Van testem, de az nem ÉN vagyok.
Vannak vágyaim is, de a vágyaim nem ÉN vagyok. Megismerhetem a vágyaimat, ám amit megismerek, az nem az igazi Tudó. Vágyaim, melyek belső impulzusokra és külső befolyásokra ébrednek, melyek testiek vagy érzékiek, sóvárgásaim, melyek olykor ellentmondásosak és múlandók, melyekhez olykor vonzódom, olykor taszítanak, nem ÉN vagyok. A vágyak jönnek és mennek, átsuhannak a tudatomon, a belső ént azonban nem érintik. Vannak tehát vágyaim, de a vágyaim nem ÉN vagyok.
Vannak érzelmeim is, de én nem az érzelmeim vagyok. Az érzéseim számtalan, olykor ellentmondásos változó formát öltenek, de mégis tudom, hogy én ÉN maradok, remények és kétségek között, örömben és bánatban, nyugalomban és idegességben. Átélem és érzékelem az érzéseimet, de amit átélek és érzékelek, az nem az igazi Érző. Megfigyelem érzéseimet, megértem és megítélem azokat, uralkodom rajtuk, irányba terelem őket és nyilvánvalóan tudom, hogy érzéseim nem én vagyok. Vannak érzéseim, de nem vagyok azonos ezekkel az érzésekkel.
Értelmem és elmém is van, de én nem vagyok az értelmem és az elmém. Az olykor kevésbé, olykor igen fejlett és aktív, olykor fegyelmezetlen, olykor tanulékony, a külső és a belső világ felismerésének szerve, de az nem ÉN vagyok. Van értelmem, de én nem vagyok az értelmem.
Vannak gondolataim is, de én nem a gondolataim vagyok. Megismerhetem és elgondolhatom a gondolataimat, ám amit megismerek, az nem az igazi Tudó. Megannyi gondolat fut át a fejem, jó és rossz gondolatok sokasága, olykor olyanok is melyekről úgy érzem nem is az enyém. Gondolatokra ébredek, melyekre még soha nem gondoltam, de ezek a gondolatok nem ÉN vagyok. A gondolatok jönnek és magamra hagynak, a belső ént azonban nem érintik. Vannak gondolataim, de ÉN nem a gondolataim vagyok.
Tehát a testem, a vágyaim, az érzelmeim, az értelmem és a gondolataim csupán eszközök számomra a fizikai létben.
De akkor ki vagyok ÉN tulajdonképpen? Mi marad, ha önidentitásomat, személyiségem fizikai, érzelmi, gondolati énjét elveszem?
ÉN maradok. A Lényem marad. A gondolatok, érzelmek és vágyak közömbös Szemtanúja. Az öntudatom és önmegvalósulásom centruma. Ez életem folyásának faktora. Felismerem, és igazolva látom, hogy ÉN egy tiszta öntudat és akarat centruma vagyok. Felismerem, hogy ez a centrum nem egy statikus öntudat, hanem egy dinamikus erő. Képes minden gondolati és érzelmi folyamtatot és a fizikai testet megfigyelni, uralni, azon lendíteni és azt bevetni.
Én tudatcentrum és erő vagyok. Egy erő, amely halhatatlan.
Roberto Assagioli
Az ember azért dolgozik, hogy minél több és nagyobb lehetőséget biztosítson olyan életre, amely tényleg élet. Ehelyett: amit tesz, a kellékekért teszi. A kellék nem lényegtelen, de mellékes. Az életnek csupán feltétele. A dolgok. Mindig a dolgok. A technika. A berendezkedés. A körülmények megteremtése. Azt hiszik, az élethez kell valami, vagyon, pénz, állás, rang, ruha, ház, hír, autó, hatalom, villa, mintha enélkül nem lenne élet, és hozzá se lehetne fogni. Először mindig fel kell öltözködni. Mintha nem lenne tiszta pillanat, amikor az ember a fa alatt ül, még az is fölösleges, hogy időnként szájába cseresznyét vegyen, vagy egy pohár bort, és az életen kívül nincsen semmi más, áttétel és vegyítés nélkül, nő és a rigó zenéje nélkül, és emlékek nélkül.
Nem élvezet. Még csak nem is gyönyör. A gondolkozók azt állítják, hogy amikor az élet ténylegesen élet, önmagával megtelik, önmagánál valamiképpen több lesz. Senki sem tudja miként. Olyan teória is van, amely azt mondja, hogy ami az életnél több, az életet áthatja, magasabb szubsztancia, és ez a lét. Élet csak akkor lehet és lesz önmaga, ha a lét megérinti. Nem élvezet és nem gyönyör és nem öröm és nem boldogság. Mert több, csepp abból, ami öröktől fogva van.
Kellék nélkül semmi sem érhető el, mégis a kellék és az élet között nincsen kapcsolat. Ezért mondják, hogy az ember sok évet egzisztálhat, és egyetlen percet sem él. Valaki megteremtheti a feltételek sokaságát, vagyont, pénzt, hatalmat, hírt, rangot, sőt szerezhet ízlést és tudást és képességeket. Utazhat, olvashat, járhat képtárakba és hangversenyekre. Rettentő tevés-vevés, mialatt nem történik semmi. A feltételeknél marad. A kellékből nincs út az életbe.
Az abszolút álláspont Lao-ceé. Azt mondja, hogy az embernek szobájából sem kell kilépnie, és az egész földet bejárhatja, azt megismerheti, mindent láthat, és mindent megtanulhat, és mindent átélhet. Lao-ce a kellékeket tökéletesen fölöslegesnek tartja, és azokat elveti. Ahhoz, hogy az ember teljes értékű életet éljen, dolgokra nincs szüksége.
A kellékeket nem összetéveszteni az élettel! Nem abban a hiszemben lenni, hogy a kellék megszerzése már életet jelent és hoz. A kellék nem lényegtelen, de mellékes. És a kellékből út és híd az életbe nem vezet.
Az ember évekig experimentálhat, a beszélgetéseket kihallgathatja, senki soha másról nem beszél, csak a feltételekről. Még a szerelmesek is alig. Legfeljebb a gyermekek, de ritkán. Mindig csak a futball, a divat és a margarin. Csinálni, mindig valamit csinálni, hogy valami legyen, és nem jut szóhoz az, ami van. Végül is az egész elvész abban, hogy dolgoznak, hogy pénzt keressenek, nagyobb lakás és több bútor, nagyobb kényelem és több szórakozás, még az autó, egy függöny, csillár, elutazni, és a bámulatos túltevékenység egyre több és több kívánsághoz vezet. A kellékek arzenálja minél nagyobb, az életre való éhség annál jobban nő, mert az élet maga egyre szárazabb, és az ember egyre szomjasabb. Az igényeket folyton heccelik, minden nap több a nejlon és a vitamin, a magnó, a televízió és a frizsider. Mindig kell valami, ami nélkül el sem lehet kezdeni.
A kellék létezése nem törvényes. Volt idő, amikor minden dolgot az életbe külön bevezettek, és törvényesítették azzal, hogy helyét az életben egyszer s mindenkorra megjelölték. Az ember akkor még a dolgok ura volt. Ezt hívták kultusznak. A kultuszban az asztal, a szék, a szőnyeg, az ágy, a patkó, a kengyel, a fazék az embert szolgálta, és szolgálnia volt köteles. Most az élet szolgálja a dolgokat, amelyeknek létezése törvénytelen. Az új dolgok száza és ezre, ha nem is veszik fel azokat, betolakszik, engedély és kérdezés nélkül. Ez itt nem élet többé, hanem tévelygés a dolgok között – mint a hinduk mondják: szanszára,nem valóságos jelenlét, hanem káprázat.
Még nem régen a művész volt az egyetlen, aki nem a dolgokért élt, és akinek munkája nem a dolgok szolgálata volt. De aztán a művészi munka is dolog lett, és a művészet is kellék. Ha a művek felét ma elvennék, igazán nem hiányoznának. Margarin és frizsider. A munka sehol sem tiszta életpillanat. A dolgok, a gond. A kellékre szükség van, mert az ember szorong; e szorongásból a szétszóródásba szökik (szórakozás), ami a dolgok szolgálatának csak másik alakja. Egy millenniumot lehet szórakozni anélkül, hogy az ember ténylegesen egyetlen percet éljen. A tiszta pillanat, amit a dolgok nem zavarnak meg. Amikor az élet közvetlenül élet, és amiről nem lehet lemondani. Semmiről nem akarok tudni, csak ami fontos.
https://2012.blogger.hu/2015/02/15/hamvas-bela-az-elet-dolgairol
Akinek már volt ilyen látomása, sosem felejtheti. De legyen bár tudós, filozófus, egyszerű munkás vagy bárki más: ha egyszer megérintette ez a fénysugár, olyan lesz, mint a tengerész, ha megsuhintotta a déli tengerek részeg kék ege: szívét örökre feszíti nosztalgiája: vágy a nagyobb után, az erősebb felé, a maradandóbbért, az Abszolútra, amelynek jelenlétét és hatását egy pillanatra megérezte maga körül. Az a villámfény, amely tágra nyitotta szemét, szilárd fényként örökre ott marad szíve mélyén. S mindig megremeg, ha érzi az egyetemes kapcsolatokat. Az emberek talán nevethetnek rajta, felesleges aggodalmain. Mosolyogni fognak, hogy milyen furán viselkedik, amikor az emberi öntudatot a hétköznapi élet megszokott határain túlra akarja tágítani. A látnok mégis nyugodtan folytatja útját, mert tudja, hogy majd sokan megértik szavát, s reá várnak, – szomorúan és csonkán, hiszen titkos vágyak kiáltanak bennük, de nem képesek megfogalmazni sem. A szabadító szó pedig így hangzik: nem elég, hogy az ember elhagyja önzését és közösségben éljen. Arra is szüksége van, hogy egész szívvel, az egész Világgal egyesülve éljen, amely kozmikus távlatok felé viszi, – kozmikusan kell élnie. Van a dolgoknak éltető nedve vagy lelke, van valami abszolút, vonz minket és rejtőzik is előlünk. A létezőknek ez a lelke mélyebbre van, mint az egyedi lelkek; óriásibb, mint az emberek tömege. S hogy meglássuk arcát, felelhessünk hívó szavára, meg is értsük, hogy mit beszél, s hogy megtanuljunk teljesebben élni, a dolgok hatalmas folyamába kell merülnünk és meg kell látnunk merre visz az árja.
Teilhard de Chardin
Ha az ember el akarja érni saját termetét, tudatára kell ébrednie, hogy mily végtelenbe érnek meghosszabbodó erői. Ennek kötelességét és részegítő boldogságát kell felfedeznie. Félre kell dobnia szűk egyénieskedésének minden délibábját. Ki kell tárnia szívét a Világmindenség végtelen mértékére, még ha szédíti is új nagysága és ezért azt véli talán, hogy birtokolja az istenit, vagy azt képzeli, hogy ő maga az Isten, vagy az Istenség mesterembere!
Teilhard de Chardin
A halottakról mondják, hogy sok-sok évig, sok száz évig, ezer évig a túlvilágon vannak, derengő állapotban, és sejtelmük sincs arról, hogy halottak. De, hogy ezt lássa, nem kell a túlvilágra mennie. Sok.sok millió és millió ember él ötven és hatvan és még több évig, és soha sem jut eszébe, hogy él, csak itt van, valamiképpen itt van, derengő, álomkóros állapotban, mint a monomániákus, mint a fantaszta, rögeszméivel és álmaival és káprázataival. Nézze meg őket itt körös-körül. Mindegyik szundikál, és álmaiban félrebeszél és imbolyog, néha véletlenül a másikba ütközik, s akkor azt vagy magához öleli, vagy leüti, ahogy éppen őrültsége súgja, vagyis amit éppen elképzel. A halottak nem tudják, hogy meg vannak halva, az élők nem tudják, hogy élnek. Csak lebegnek saját álomképeik között és saját fantazmáik között.
Hamvas Béla: Karnevál
Ne keresd kívül, fordulj vissza tenmagadhoz, az ember bensejében lakik az igazság. Ha pedig azt látnád, hogy saját természeted is változik, akkor emelkedj tenmagad fölé.
Szent Ágoston
- Szerintetek melyik a legfontosabb vallási kérdés? - kérdezte egy nap a Mester. Sok feleletet kapott:
- Van-e Isten?
- Ki az Isten?
- Hogyan juthatunk el Istenhez?
- Van-e élet a halál után?
- Nem - mondta a Mester -, a legfontosabb kérdés a következő: ki vagyok én?
A tanítványok jobban megértették hogy mire utalt, amikor fültanúi voltak a Mester és egy prédikátor beszélgetésének.
- Szerinted, ha meghalsz, akkor a lelked a mennybe megy?
- Igen - válaszolt a prédikátor.
- És a tested a sírba kerül?
- Igen.
- És, ha szabad kérdeznem, te hol leszel?
Forrás: kohutekgaleria.hu
Legyőzni önmagunkat, barátom, minden győzelem között az első és legszebb, viszont gyengének bizonyulni önmagunkkal szemben minden vereség között a legrútabb és leghitványabb. Ez pedig arra vall, hogy mindnyájunkban háború folyik önmagunk ellen.
Platón
Aki prófétát fogad be azért, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki igaz embert fogad be azért, mert igaz, az igaz ember jutalmában részesül. S ha csak egy pohár friss vizet ad is valaki egynek, akár a legkisebbnek is azért, mert az én tanítványom: bizony mondom nektek, nem marad el jutalma.
Mt 10, 41-42