Reggeli ima

Drága Uram, ezen az új napon alázattal és hálával fordulok Hozzád. Köszönöm az élet ajándékát és a lehetőséget, hogy egy új kezdettel nézzek szembe. Kérlek, vezesd lépteimet és világítsd meg utamat.

A ma reggeli csendességben adj nekem belső nyugalmat, hogy szembenézzek az előttem álló kihívásokkal. Adj erőt az akadályok leküzdéséhez és bölcsességet a helyes döntések meghozatalához. Légy az útmutatóm és vigaszom a nap minden pillanatában.

Segíts, hogy lássam a körülöttem lévő szépséget, és értékeljek minden egyes ajándékot, amit felajánlasz nekem Engedd, hogy a szívem nyitott legyen a szeretetre és a mások iránti együttérzésre. Segíts örömöt és reményt terjeszteni, bárhová is megyek.

Kérlek, adj türelmet és toleranciát ahhoz, hogy szembenézzek azokkal a különbségekkel és nehézségekkel, amelyekkel utam során találkozhatok. A tetteimet mindig a szeretet és a nagylelkűség motiválja.

Uram, benned bízva kérlek, hogy áldd meg ezt a napot és tedd gyümölcsözővé. Nőjön lelkileg és járuljon hozzá mások javára. Köszönöm, hogy állandó jelenléted az életemben.

Bizalommal és odaadással bízom rád ezt az új napot. Ámen.

Pio atya

Ima

Az imádság a legjobb fegyverünk: kulcs, amely megnyitja Isten szívét. Szíveddel is szólnod kell Jézushoz, nemcsak a száddal; sőt, olykor csak szívünkkel kell hozzá beszélnünk.

Pio atya

 

A világról levált szív imája

Milyen a világról levált szív imája? Erre csak az alábbiakat felelhetem: A világról levált tisztaság nem imádkozhatik, mert aki imádkozik, azt kívánja Istentől, hogy részesévé tegye valaminek, vagy hogy valamitől megszabadítsa. Márpedig a világról levált szív nem kíván semmit és nincs is semmije, amitől szabadulni akarna. Ezért mentes minden imától, és az ő imája nem más mint hogy hasonlóvá váljék Istenhez. Ebből áll az ő egész imádsága. Ehhez még hozzá tehetjük azt, amit Szent Dionysius fűz Szent Pál alábbi szavaihoz: "Sokan vannak, akik mind azért futnak, hogy elnyerjék a koszorút, de csak egynek ítélhetik oda". (vö. 1Kor 9,24) - a lélek erői mind a koszorúért futnak, de ez csak a lélek lényegének ítéltetik oda - Dionysius tehát azt mondja: A koszorúért futni annyi, mint elfordulni valamennyi teremtménytől és eggyé válva önmagunkkal, beleoldódni a teremtetlenségbe.

És ha a lélek eljut idáig, akkor elveszíti a nevét, és Isten magába vonja, s ezáltal a lélek megsemmisül, úgy ahogyan a nap magába olvasztja és megsemmisíti a hajnalpírt. S ide semmi más nem vezeti el az embert, mint a világról való teljes leválás. Itt hivatkozhatunk még Ágostonra, aki azt mondja: ,,A léleknek van egy rejtett kapuja, amely az isteni természetbe vezet s ott minden dolog megszűnik számára''. Ez a kapu itt a földön nem egyéb, mint a teljes leválás a világról.

Eckhart Mester

A Keresztfa alatt (2)

Nagyböjti szemelvények Prohászka Ottokár A Keresztfa alatt c. elmélkedéseiből

"Vigyázzatok és imádkozzatok.

<< Mondá Péternek: Így nem virraszthattatok-e velem egy óráig? Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek. A lélek ugyan kész, de a test erőtlen. >> (Mt 26, 39. 40. 41.)

Az ember meg nem állja a helyét, hacsak az Isten meleg lehellete nem éleszti. Kísértéseitek és nehézségeitek közt tehát nagy szellemi munkát kell kifejtenetek, hogy a mulandóságból, s a romlandóságból kiemelkedjetek. Azt a szerencsés fölpillantást, melyben a lélek öntudatára jut erkölcsi nagyságának a világ töprengésével szemben,  - azt a fáradalmat mellyel az Isten hegyeire emelkedik s az Isten kegyelmét úgy tanulja megbecsülni, hogy nem adná oda semmiért; azt a meleg lehelletet, melytől hideg világban is megolvadnak a szívek s azt az érzületet, mely a láthatatlan jót szereti s e szeretettől bűnt utál s rossz hajlamokat fékez: imádságnak hívjuk. Ó fölséges, áldásos hatalmas munka, mely világokat emel, örvényeket áthidal, föld göröngyéhez láncolt embert hőssé avat, te légy sorsom, napszámom! Míg érzéketlenül s passzíve viselkedem, nem győzők; de lelkem dolgozni, feszülni, emelkedni akar, a sár legyőzéséig, az állat leküzdéséig, az ember színeváltozásáig. Úgy kell imádkoznom, hogy imám erkölcsi erőfeszítés legyen, - hogy komolyan, s elszántan akarjak elérni szebb, tisztább, erősebb lelkületet."

„...ha úgy mondjátok el az imádságokat, amint illik elmondani, szükségképpen magatok is szemlélődőkké lesztek.”

Gondolat arról, hogy a helyesen végzett imádság és szemlélődés egy és ugyanaz, hiszen mindkettőben az Istennel találkozunk.

Avilai Szent Teréz
Tökéletesség útja
XXX. fejezet
Részlet

Úgy látszik, ugyebár, mintha azt akarnám mondani, hogy valóságos angyaloknak kell lennünk, mert csak így kérhetünk ilyen magasztos dolgot és csak így imádkozhatjuk illő módon ezt az imádságot (szerk.: a Miatyánkról van szó). Hiszen a mi isteni Mesterünk nem is bánná, ha azok volnánk; de ha nem is vagyunk azok, Ő semmi esetre sem kéret velünk lehetetlen dolgot. Szóval Isten kegyelmével lehetséges az, hogy az emberi lélek már e siralom völgyében is élvezhesse ezt a boldogságot, ha nem is oly tökéletesen, mint azok, akik már levetették a test bilincseit; mert hiszen mi még utasok vagyunk s e világ tengerén hajózunk. Olykor-olykor azonban, midőn a lélek már nagyon elfáradt az úton, az Úr belehelyezi egy időre ebbe a nyugalomba; elcsitítja tehetségeit s mintegy jelekkel adja világosan értésére, hogy mit élveznek azok, akiket Ő már bevezetett országába. Azoknak pedig, akiknek ilymódon - amint azt mi is kérjük - megadja ezt a kegyelmet, sokféle zálogot ád, aminek alapján erősen remélhetik, hogy valamikor majd egyszer s mindenkorra élvezhetik azt, amit most idelent csak kortyonkint juttat nekik. Ha nem félnék attól a szemrehányástól, hogy a szemlélődésről beszélek, nagyon időszerűnek tekinteném e kérés kapcsán néhány szót ejteni a tiszta szemlélődésnek első fokáról, amelyet azok, akik ismerik, nyugalmi imának szoktak nevezni. Mivel azonban én, mint mondom, az ajakimáról beszélek, azt mondhatná valaki, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. Pedig nem volna igaza: én tudom, hogy van. Bocsássatok meg, nem hagyhatom szó nélkül, mert tudom, hányan vannak, akiket Isten, mialatt az említett módon ajakimát végeznek, egyszerre csak magas szemlélődésre emel, anélkül, hogy ők tudnák, mi történik velük. S ezért tartom én annyira fontosnak, leányaim, hogy végezzétek jól az ajakimáitokat. Ismerek valakit, aki ajakimán kívül sohasem volt képes mást végezni, de ha ennél maradt, mindene megvolt, míg ellenben, ha elmélkedni akart, az értelme úgy elkalandozott, hogy nem tudta elviselni. De bárcsak volna a mi elmélkedésünk olyan, mint az ő ajakimája. Ha az Úr Jézus szenvedésének tiszteletére elmondott egy-két Miatyánkot s esetleg még valami más kis imát, ezzel két-három órát is eltöltött. Egyszer nagy szomorúan jött hozzám azzal, hogy ő nem tud sem elmélkedni, sem szemlélődni, hanem csak ajakimát végezni. Én kikérdeztem, hogy mit imádkozik s megállapítottam, hogy pusztán a Miatyánk elmondása tiszta szemlélődésbe meríti őt, sőt hogy az Úr az egyesülő ima színvonalára emelte. Megjegyzendő, hogy ez meg is látszott a cselekedetein is, mert nagyon jó életű volt. Nekem ez a tapasztalat arra szolgált, hogy dicsőítsem az Urat s irigykedve nézzem azt az ő úgynevezett ajakimáját. Ha tehát ez igaz - aminthogy tényleg igaz is - ti, akik ellenségei vagytok a szemlélődőknek, hiába gondolkoztok így; mert ha úgy mondjátok el az imádságokat, amint illik elmondani, szükségképpen magatok is szemlélődőkké lesztek.

Ne legyetek semmiben sem aggodalmaskodók, hanem minden helyzetben hálaadással végzett imádságban és könyörgésben terjesszétek a kéréseiteket Isten elé! Isten békéje pedig, amely meghalad minden értelmet, megőrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban. Egyébként, testvérek, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami dicséretes, ami erényes és magasztos. Amit tanultatok és elfogadtatok, amit hallottatok és láttatok tőlem: azt tegyétek; és veletek lesz a békesség Istene.

 Fil 4,6-9

Egyiptomi Nagy Makáriosz az imáról

Az írott törvény rejtetten sok titkot tartalmaz. A szerzetes, aki gyakorolja az imádságot, és állandóan érintkezik az Istennel, megismeri azokat, s a kegyelem még nagyobb titkokat mutat neki, mint a Szentírásban vannak. Az írott törvény olvasásával nem tudja az ember azt elérni, amit az Isten imádása megtesz. Aki imádással hódol az Isten előtt, mértéket tarthat az olvasásban. Fokozatosan megtapasztalja, hogy minden az imádságban nyeri el teljességét.

Napi idézet

Teilhard de Chardin


Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!


Milyen jó, hogy rábízhatjuk

kezünket arra a Kézre,

amely megtörte és életre

keltette a Kenyeret,

amely megáldotta és megsimogatta

a gyermekeket,

s amelyet szegek vertek át.

Ráhagyatkozni arra a Kézre,

amely olyan, mint a miénk,

de amelynek tetszőleges

döntését csupa jóság vezérli

s folyton csak szorosabban

köt le minket önmaga számára.

Átadni magunkat annak a puha és

hatalmas erejű Kéznek

amely lehat a lélek velejéig,

amely formál és teremt,

s amelyen át oly végtelen

szeretet árad.

Vianney Szent János az imádságról

Vianney Szent János gyakran hangsúlyozta, hogy az imádság több, mint egy-egy ima „elmondása”. Ezzel nem akarta alábecsülni a szóbeli ima jelentőségét, inkább arra mutatott rá, hogy az csupán az elmélkedés és a szemlélődés előszobája. „Ha jól akarunk imádkozni, nem kell sokat beszélnünk. Tudjuk, hogy Isten jelen van a tabernákulumban. Megnyitjuk előtte a szívünket, élvezzük szent jelenlétét. Ez a legjobb imádság!” – mondta.

Az imádság azt jelenti: az ember Isten szerető tekintetébe helyezkedik, és szeretettel viszonozza azt. „Lélekben tekintsetek Isten szívére, és maradjatok így, szavak nélkül! Az is imádság, ha egyszerűen Istenre gondoltok. Ha nincs különösebb mondandótok, csak arra gondoltok, hogy Isten jelen van – ez a legjobb imádság” – biztatta a híveket.

Az imádság a szívek párbeszéde: Isten a szívünkkel közli magát. Ezért az, hogy mennyire jól imádkozunk, azon múlik, mennyire erősen vágyakozik a szívünk Isten és az örökkévalóság után – tanította. És megfordítva: minél többet imádkozik valaki, annál erősebben vágyakozik a mennyei dolgok után: „Az ima olyan, mint a tűz, amely hevével megtölti és az ég felé emeli a hőlégballont.” A szív tisztaságára is felhívta azonban a figyelmet: „Az ima olyan, mint egy illatos rózsaszál, de csak az érzi az illatát, aki tiszta szívvel imádkozik.”

„Az imádság a mennyország előíze, az Istennel való bensőséges egység megtapasztalása – mondta az arsi plébános. – Olyan ez, mint amikor két gyertya viasza összeolvad.” Ha a nap folyamán fenn tudjuk tartani ezt az imádságos, szerető egységet, létünk valóban imádsággá válik, amint Benedek pápa említette. „A lélegzésben sohasem tartunk szünetet – még kevésbé veszítsük el Isten jelenlétét!”

Vianney Szent János gyakorlati tanácsokat is adott a híveknek: „Reggel, amikor felébredünk, ajánljuk Istennek szívünket, lelkünket, gondolatainkat, szavainkat, tetteinket, egész lényünket, hogy használjon mindent az ő dicsőségére. Újítsuk meg a keresztségi ígéreteket, mondjunk köszönetet őrzőangyalunknak, és kérjük, hogy maradjon velünk a nap folyamán. Ne feledjük: Isten mindig a nap kezdetére készíti elő számunkra az aznapra szükséges kegyelmeket. Tudja, milyen bűnalkalmak adódnak majd a nap folyamán, és minden szükségeset megad, amit ekkor kérünk.”

Hogy életünk állandó imádsággá váljék, fontos, hogy előre rögzített időpontokban imádkozzunk. Ezek az időpontok olyanok, mint a tartalék tűzifa: biztosítják, hogy az Isten iránti szeretet tüze újra meg újra fellobbanjon, a nap többi részében pedig szelíd izzással égjen. Előre készüljünk a találkozásra, az imádság idejére pedig vonuljunk félre, és teremtsünk külső-belső csendet, mivel „Isten a csendben szól”. A nap folyamán is fontos az összeszedettség: minél szétszórtabban, felszínesebben él valaki, annál üresebbek az imái; minél többet gondolkodik, minél többször köti össze Istennel a nap történéseit, annál mélyebben és gyümölcsözőbben tud imádkozni – tanította.

Vianney Szent János azt tanácsolta, hogy ne egészséget, földi boldogságot kérjünk az imában, hanem elsősorban az Istennel való egyesülést. Biztatott, hogy mindig merjünk bizalommal fordulni Istenhez, aki „szereti, ha alkalmatlankodunk neki”. Imádkozzunk Jézus nevében, mivel „így nem mi imádkozunk, hanem Jézus imádkozik értünk Atyjához.” Kérjük őrangyalunk segítségét, hogy lelki szárazság idején, amikor nehezen megy az ima, Isten vigasztalása helyett a vigasztalás Istenéhez ragaszkodjunk.

A szentéletű plébános így beszélt az ima és az élet kapcsolatáról: „Én lelkem, a jó Istennel beszélgetsz, vele dolgozol, vele jársz, küzdesz és szenvedsz. Dolgozol, de ő megáldja fáradozásodat. Gyalogolsz, de ő megáldja lépteidet. Szenvedsz, de ő megáldja könnyeidet. Mily hatalmas, nemes, mily vigasztaló dolog mindent Istennel együtt és tekintetétől kísérve tenni, mily nagyszerű arra gondolni, hogy mindent lát és mindent számon tart!”

forrás: Magyar Kurir

Napi idézet

Az ima szükségessége



1. Mivel az imádság mennyei világosságot áraszt elménkben és az
isteni szeretet melengetô behatásának nyitja meg akaratunkat, azért is
nincsen alkalmasabb eszköz, mely elménknek sötétségét jobban
eloszlatná és szívünket a megromlott hajlamoktól inkább megtisztítaná,
mint éppen az imádság. Mintegy a kegyelemnek vize ez, mely arra
szolgál, hogy lelkünket bűneitôl megtisztítsa a szenvedélyek perzselô
heve által elgyötört szívünket fölüdítse s azon gyengéd
gyökérszálakat, melyeket az erény azokba bocsátott, t.i. a jó vágyakat
táplálja.


2. Különösen ajánlom neked a szív bensô imádságát, fôleg pedig
azt, mely isteni Üdvözítônk életével és szenvedésével foglalkozik.
Mert annak szemlélése és megfontolása által lelked azzal egészen
betelik és egész külsô és belsô életedet az övé szerint fogod
irányítani. Ô a világ világossága: tehát ô benne, ô általa s ô érette
kell megvilágosíttatnunk. Ô vágyódásunknak azon titkos fája, melyrôl
az Énekek Énekének szent menyasszonya beszél; tehát az ô tövében kell
az éltetô szelíd levegôt belélegzenünk, ha szívünket a világ lehellete
némileg fáradttá tette. Ô Jákobnak igazi kútja, az élô és tiszta
víznek forrása; ô hozzá kell tehát gyakorta járulnunk, hogy lelkünkrôl
minden szennyet lemossunk. A kis gyermekek édesanyjuk beszédét
hallván, ôk is megtanulnak beszélni; éppen így ha elmélkedéseinkben
Üdvözítônkkel foglalkozunk, szavait, cselekedeteit, érzelmeit,
hajlandóságait megfontoljuk, az ô kegyelmével mi is megtanulunk úgy
beszélni, mint ô, úgy gondolkodni, mint ô és szeretni azt, amit ô
szeret. Ô szerinte kell átalakulnunk, ó Filótea; és hidd el, hogy az
Atyához más ajtó nem vezet, mint Jézus Krisztus, amiként ô ezt meg is
mondotta. A tükörnek puszta üvegje nem veri vissza a tárgy képét, ha
valami át nem látszó test, mint ólom vagy ón, nincs mögötte. Éppen így
e halandó életben sohasem szemlélhetnôk igazán az istenséget, ha Jézus
Krisztus emberi testünket föl nem vette volna. Az ô élete, szenvedése
és halála elmélkedésünknek olyan tárgyai, hogy azoknál gyenge
értelmünknek megfelelôbbet, szívünknek kedvesebbet s erkölcseink
tökéletesítésére hasznosabbat nem találunk.

Isteni Üdvözítônk égbôl leszálló kenyérnek mondta magát és pedig
többféle okból. Ezeknek egyike a következô: amiként mindenhez eszünk
kenyeret, éppígy elmélkedéseink által föl kell magunkba vennünk Jézus
Krisztus szellemét, hogy belôle táplálkozzunk s minden cselekedetünket
áthassa. Ez okból több író Krisztus életét és szenvedését mintegy
pontokra, részletekre osztotta, hogy elmélkedéseinkre hozzáférhetôbb
legyen. Ezen írók közül különösen ajánlatos Szent Bonaventura,
Bellantini, Bruno, Capiglia, Granada, de Ponte.


3. E gyakorlatra naponkint lehetôleg fél vagy egész órát fordíts
délelôtt, sôt ha lehet, reggel, amidôn még nem veszett el lelkednek az
az ébersége és nyugodtsága, melyet az éjjeli pihenés adott neki; de
hosszabb idôre ne nyújtsd azt, hacsak lelkiatyád határozottan meg nem
parancsolja.


4. Véleményem szerint az volna legjobb, ha ezt a gyakorlatot
egészen nyugodtan valamely templomban végezhetnéd; mert az áhítat ezen
óráját ott sem atyád, sem anyád, sem hitvestársad, sem más egyéb nem
zavarná meg; míg otthon a háziviszonyok miatt egészen nyugodtan alig
végezhetnéd el.


5. Mind a szóbeli imát, mind az elmélkedést mindig azzal kezdd,
hogy képzeletben Isten színe elé helyezkedjél; ezt sohase hadd el;
csakhamar meggyôzôdöl, mekkora haszna van ennek.


6. Az olvasó igen hasznos módja az imának, ha jól tudjuk végezni.
Helyesen cselekszel továbbá, ha az Úr Jézusról a Boldogságos Szűzrôl s
a szentekrôl szóló litániákat elmondod, vagy egyéb imákat végzesz,
melyek az egyházilag helybenhagyott imakönyvekben találhatók.
Mindennek azonban csak akkor van igaz értéke, ha mindenekfölött az
elmélkedô imával foglalkozol, ha ugyan Isten neked megadja a hozzávaló
kegyelmet. Ha pedig ennek elvégeztével dolgaid vagy más egyéb ok miatt
nincs idôd a szóbeli imára, ez ne nyugtalanítson téged. Ez esetben
elegendô, ha az elmélkedés elôtt vagy után az Úr imáját, az angyali
üdvözletet s a hiszekegyet elmondod.


7. Ha a szóbeli imádság közben szíved a belsô elmélkedô imához
vonzódik, akkor kövesd e vonzalmat nyugodtan, az ne zavarjon, hogy
minden szokásos szóbeli imádat nem végezted el. Mert az elmélkedés s a
szív imája kedvesebb Isten elôtt s magunkra nézve is üdvösségesebb,
mint az ajkaknak imádsága. Természetes, hogy az egyházi zsolozsma nem
esik ezen szempont alá; azt tartozik elvégezni mindenki, akinek az
kötelessége.


8. Mindent el kell távolítanunk, ami meggátolhatna ezen szent
gyakorlatnak reggelenkint való végzésében. De ha sok ügyed, bajod,
vagy egyéb érvényes ok nem engedi ezt, végezd reggel vagy délelôtt
végezd el délután s pedig az ebédnél lehetôleg távol esô órában,
nehogy akár álmosság fogjon el, akár egészségednek ártson. S ha végül
azt látod, hogy egész nap nem lesz idôd az elmélkedésre, akkor e
veszteséget pótold következô módon: Szívedet s lelkedet gyakori
fohászkodással, az úgynevezett imasóhajokban emeld föl Istenhez; vagy
olvass valami jámbor könyvet, avagy végezz valamely bűnbánati
cselekedetet s erôsen tedd föl magadban, hogy az elmélkedést másnap
minden bizonnyal elvégezed.



Szalézi Szent Ferenc: Filótea

Napi idézet

"Egy dolgot észrevehetsz azokban, akik lelki békében élnek: mindegyiküknek van egy napi gyakorlata arra, hogy fenntartsák lelki egyensúlyukat. Sokan imádkoznak, vannak, akik meditálnak vagy hajnalban a vízparton sétálnak lazításképpen. Mindegyiküknek van egy csendes belső szentélye. Azzal, hogy visszavonulnak belső szentélyükbe, a külvilágot is jobban kezelik.

A nyugati világban megtanítanak bennünket arra, hogy csináljuk a dolgunkat. Ezzel nem vitatkozom. De mielőtt bármibe belekezdenénk, hagyjunk fel a minden ellen való harcolással. Azt tanuljuk, hogy erőlködjünk, törtessünk és az emberekre nyomást gyakoroljunk. Ezzel kimerítjük magunkat és mindent elrontunk.

Ameddig azt állítod, hogy az élet egy küzdelem, addig küzdelem is marad. Hagyni kell a dolgokat maguktól kibontakozni!"

Nap mottója

"Oratio est clavis coeli." - Imádság a menny kapuja.

Mai - na jó, holnapi - szent

LABOURÉ SZENT KATALIN

1806. - 1876.

Catherine Labouré jámbor parasztházaspár tizenegy gyermeke közül kilencedikként született. Amikor anyja korai halála után nővére belépett az Irgalmas nővérekhez, Katalin a húgával együtt kiválóan ellátta a háztartás vezetését. Élete munka, imádság és vezeklés volt, szabad idejét a templomban töltötte, pénteken és szombaton böjtölt. Apja azt az álláspontot képviselte, hogy elég a kolostorba egy lánya, s Katalintól, kedvelt leányától több évig megtagadta, hogy beléphessen a rendbe.
Katalin körülbelül tizennyolc éves korában azt álmodta, hogy egy markáns arcvonású ősz pap szentmisét mutat be. Erős késztetést érzett, hogy odamenjen hozzá, mégis ijedten a helyén maradt, amikor a mise után intésével hívta. Egy másik alkalommal azt álmodta, hogy meglátogat egy beteget, s a betegágynál ismét találkozott ezzel a pappal. Akkor egy hang így szólt hozzá: ,,Leányom, jó dolog ápolni a betegeket. Most menekülsz előlem, egy napon azonban boldog leszel majd, ha hozzám jöhetsz. A jó Istennek terve van veled. Ne felejtsd ezt el!'' Amikor néhány évvel később az Irgalmas nővérek egyik társalgójában meglátta alapítójuk, Páli Szent Vince képét, fölkiáltott: ,,Ez az a pap, akit álmomban láttam!''
Végre 1830 áprilisában novícia lett az Irgalmas nővéreknél Párizsban. Ebben az időben gyakran voltak látomásai az Eucharisztia Jézusáról, s fölébredt benne a szent vágy, hogy láthassa egyszer a Szűzanyát is. Vágya elsőként 1830. július 19-ének éjjelén teljesedett. Így mondta el ezt ő maga:
,,Ekkor érkezett el életem legboldogabb pillanata. Lehetetlen lenne leírnom, amit tapasztaltam. A Szűzanya elmondta nekem, hogyan viselkedjem a gyóntatóatyámmal, és sok mindent rám bízott, amiről nem kell beszélnem. Beszélt arról is, hogyan viseljem a rám váró szenvedéseket, miközben bal kezével az oltárra mutatott, amely előtt térdre borulva ki kell öntenem a szívemet; ott találok meg minden vigasztalást. A jó Isten küldetéssel akar megbízni téged -- mondta.''
Gyóntatóatyjával, akire később a társulat vezetését bízták, közölnie kellett: tegyen meg minden lehetőt, hogy bizonyos visszaélések megszűnjenek, s a regulához való hűség ismét helyre álljon, különösen ami az olvasmányokat, az idő kihasználását és a látogatásokat illeti. Ha aztán megint hűségesen megtartják majd a regulát, s egy másik társulat akar hozzájuk csatlakozni, bele kell egyezniök az egyesülésbe. -- Egy püspöknek aggodalom nélkül nyújtsanak menedéket a Szent Lázárban, a lazaristák anyaházában, Szent Vince másik alapításában.
Elképzelhetjük, micsoda belső küzdelembe került egy vidéki novíciának, hogy ilyenféle megbízásokat adjon át a gyóntatóatyjának, és milyen kételkedéssel fogadhatta azokat a fiatal, harminc éves lazarista atya, másrészt pedig mennyire meg lehetett lepve, amikor 27- én kitört a júliusi forradalom, és a Szent Lázár-kolostor kapujánál meglátta a menedéket kérő Frayssinous püspököt, X. Károly kultuszminiszterét.

1830. november 27-én Katalin a közös elmélkedés alkalmával látta a Szűzanyát. Egy félgömbön állt, lába alatt eltaposott kígyó tekergőzött. Kezében gömböt tartott, rajta arany kereszt állott, kezének ujjait gyűrűk díszítették, amelyekbe különböző nagyságú drágakövek voltak illesztve, és csodás fény sugárzott belőlük. A látnoknő a bensejében hangot hallott: ,,Ez a gömb, amelyet látsz, nemcsak az egész világot ábrázolja, hanem Franciaországot és minden embert külön-külön is.'' A kövekből előtörő sugarakról pedig megjegyezte: ,,Azoknak a kegyelmeknek a jelképei ezek, amelyeket kiárasztok mindenkire, aki csak kéri tőlem.'' Azt is megértette azonban, hogy egyes sötét drágakövek, amelyek nem sugároztak fényt, azokat a kegyelmeket jelképezték, amelyeket senki sem kért. Ezután hirtelen megváltozott a látomás. A Boldogságos Szűz már nem tartotta a földgömböt, hanem leeresztett fénysugarakat árasztva, karjai irgalommal telve tárultak a föld felé. Alakja körül ovális keretben arany betűkkel formálódtak ki ezek a szavak: Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekszünk! Szívében pedig megkapta a megbízatását: ,,Veress érmét e minta szerint! Aki hordja, nagy kegyelmeket nyer, különösen ha a nyakán viseli. Elárasztja a kegyelem azokat, akik bizalommal hordják az érmet.'' A nővér azután látta az érem másik oldalát is, melyen Mária nevének kereszttel koronázott monogramja, alatta Jézusnak töviskoronával körülvett, illetve Mária tőrrel átdöfött Szíve volt látható; a képet tizenkét csillag vette körül.
E látomásai többször ismétlődtek, gyóntatóatyja azonban elutasítóan viselkedett, és csak 1832-ben beszélt a megbízatásról Párizs érsekével. Ez nem ellenkezett, s így 1832. június 30-án kibocsátották az első 2000 érmet. Egy érmet magával vitt az érsek egy halálos beteghez, akit ki akart békíteni Istennel és az Egyházzal. (A Napóleon által mecheleni érsekké emelt Msgr. de Pradt volt az, aki csípős tollával sokat írt az Egyház ellen.) Eleinte úgy tűnt, nem jár sikerrel az érsek. Már az ajtó felé indult, amikor sietve visszahívták. Teljes fordulat történt: a haldokló megsiratta tévedéseit, és igazán épületes halállal halt meg. Ez a csodás megtérés Párizs érsekét megerősítette a jelenések valódiságában, ez volt az első eset, amelyet oly sok követett.
A nép az érmet mindjárt csodásnak nevezte. 1834 áprilisában megjelent az első írás, címében a ,,csodás érem'' névvel. Az érem csakhamar elterjedt egész Európában. Tény, hogy diadalútja révén a katolikusokban tudatossá vált Mária szeplőtelen fogantatásának titka, s hogy nagy örömmel fogadták, amikor azt 1854-ben dogmaként hirdette ki IX. Pius pápa.
Katalin negyvenhat éven át élt irgalmas nővérként Párizsban az öregek otthonában. Először a konyhában foglalkoztatták, majd az öregek és betegek ápolásában, végül pedig a kapunál. Tökéletes példája lett az irgalmasságnak, amely nem ismer mást, csak a betegek, öregek, gyermekek gondozását, feladatát egészen csöndben, szerényen, alázatosan teljesíti, mert szívében az istenszeretet emésztő tüze ég.
Amikor egyszer az iránt érdeklődtek, hogyan imádkozik, ezt válaszolta: ,,Imádkozni nem nehéz. Amikor a kápolnába megyek, letérdelek a jó Isten előtt, és így szólok Hozzá: „Uram, itt vagyok. Add, amit akarsz!” Ha ad nekem valamit (lelki vigasztalást, felüdülést), vidám vagyok és megköszönöm neki. Ha semmit sem ad, azt is megköszönöm, mert tudom, hogy semmit sem érdemlek. Utána pedig elmondok Neki mindent, ami az eszembe jut, elbeszélem szenvedéseimet és örömeimet, és hallgatom Őt. Ha ti is hallgatjátok, hozzátok is szól majd. A jó Istennel ugyanis beszélni kell és hallgatni kell Őt. Mindig szól, ha egyszerűen és szerényen átadjuk Neki magunkat.''

1876. december 31-én halt meg. Teste épen maradt, és az Irgalmas nővérek párizsi templomában nyugszik. 1933-ban boldoggá, 1947. július 27-én szentté avatták.

December 12. - Chantal Szent Franciska

CHANTAL SZENT FRANCISKA 1572. -1641.

A francia parlament elnökének, Bénigne Frémyot grófnak és Marguerite de Berbisey asszonynak a házasságából született. A család mélyen vallásos volt, s az apa magas tisztsége következtében gazdagok is voltak.
1592 december 29-én férjhez adta őt Christophe de Rabutin Chantal báróhoz. A házasságuk boldog volt. Hat gyermeket szült, akik közül négyet fölnevelt. 1601 októberében azonban elveszítette a férjét. Franciska számára súlyos csapás volt férje elvesztése. Nehéz óráiban hitbeli kísértései is támadtak, de végül is ez a csapás vitte egészen közel Istenhez. Addig is jámbor és istenfélő volt, de attól fogva sokkal mélyebb lelki életet élt. Teljes szívvel az imádságnak és a vezeklésnek adta át magát, s közben olyan belső próbatéteken ment keresztül, amelyek a misztikus ajándékok befogadásához készítik föl, tisztítják meg a lelket. E megpróbáltatásai közben az Úr látomásban mutatta meg neki későbbi lelki vezetőjét.
Franciska önként fogadalmat tett, hogy többé nem megy férjhez. Nem sokkal férje halála után a Dijon közelében lévő Notre-Dame d'Etange-ba ment, ahol találkozott egy szerzetessel. Senki nem tudja, hogy ki volt ez a szerzetes, aki lelki tanácsokkal látta el és fogadalmat tétetett vele, hogy lelki ügyekben senki máshoz nem fordul, csak hozzá.
Sokszor megfordult Dijonban, s 1604. március 5-én itt látta meg először Szalézi Ferencet, aki éppen nagyböjti beszédet tartott a Sainte-Chapelle-ban. Felismerte benne azt, akit látomásában mint leendő lelkiatyját látott. Atyja, házában találkoztak először, és azonnal mély, lelki kapcsolat alakult ki közöttük. Franciska azonban, mivel korábbi lelkivezetőjének tett fogadalma kötötte, nem merte Ferenc püspök vezetésére bízni magát. Néhány szóban érintette erre vonatkozó fogadalmát, és a püspök sokáig tanácstalan volt. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy egy fél év múlva ismét találkoztak Saint-Claude-ban. Ekkor Ferenc már világos eligazítást tudott adni a korábbi fogadalomra vonatkozóan, és késznek mutatkozott arra, hogy Franciska lelki vezetését elvállalja.
A szent püspök eleinte erősen aszketikus irányban vezette. Franciska 1606-ban kapcsolatba lépett a dijoni kármelita apácákkal. Tanácsaik derítettek fényt belső életére, és lelkivezetőjét is eligazították, hogy világosabban ítélhessen.Súlyos belső megpróbáltatások közepette imádságos élete egyre inkább a szemlélődés felé irányult. Ekkor égette tüzes vassal a szíve fölé Jézus nevét.
1607 húsvétján Szalézi Ferenc püspök Annecyben föltárta előtte a tervét: egy női rendet akar alapítani, amelyben a nővérek klauzúra nélkül élnek, s melybe beteg és öreg nők is kérhetik fölvételüket. A későbbi Vizitációs apácáknak nevezett rend tervét vázolta előtte, és Franciska boldogan fogadta ezt a tervet. 1609 június 6-án egy egyszerű, tóparti házban megalapították a Vizitációs nővérek társaságát.
E társaság lelkületét kétségtelenül Szalézi Szent Ferenc formálta ki személyes varázsával és beszédeivel, de Franciska szerepe legalább ilyen fontos volt. Úgy tűnik, elsősorban neki köszönhető a rend misztikus jellege, amely az első időkben az egész társaságra meghatározó erővel hatott. Fő tevékenységük eleinte az új házak alapítását jelentette; amikor Franciska meghalt, már negyvenegy házuk volt.
Franciska és Szalézi Szent Ferenc között bensőséges, mély lelki barátság alakult ki. 1616-tól azonban a püspök úgy látta jónak, hogy egyre ritkábban találkozzanak. Franciska emiatt sokat szenvedett, és nagy veszteségnek érezte a szent püspök 1622-ben bekövetkezett halálát is. Szerető gondossággal ápolta lelkivezetője emlékezetét, és sokat tett azért, hogy a művei megjelenhessenek.
Franciska mindazon a nehézségen, amelyet az új alapítások jelentettek, szinte páratlan éleslátással és határozottsággal lett úrrá. Mivel az egyes házak egymástól függetlenek voltak, az ő személye jelentette számukra az egyetlen összekötő szálat, bár sohasem tekintette magát ,,alapítónőnek''. Sokféle külső teendője ellenére mély lelki életet élt, napjai mégis telve voltak fájdalmakkal és súlyos lelki megpróbáltatásokkal: elsősorban a lelki szárazság és a hitellenes kísértések gyötörték.
Egészsége lassan fölmondta a szolgálatot. Sok-sok utazása egyikén megbetegedett, és 1641. december 8-án Moulins-ban lévő házukban ágynak dőlt. Tüdő- és mellhártyagyulladás lépett föl, és hosszú, nehéz haláltusa után december 13-án meghalt. 1751. augusztus 21-én boldoggá, 1767. július 16-án szentté avatták. Ünnepét két év múlva, 1769-ben fölvették a római naptárba, augusztus 21-re. 1969-ben áthelyezték decemberre, de Szent Lúcia ünnepe miatt nem a halála napjára, hanem 12- ére.