Iskolai évek:
"[...] Ilyenformán tőlem is elvárhat valamit [Isten], amit én a vallásos
hagyomány okán inkább elhárítanék magamtól. Mégis az engedelmesség
volt az, ami meghozta nekem a kegyelmet, és ez óta az élmény óta
tudom, mi az isteni kegyelem. Megtapasztaltam, hogy ki vagyok
szolgáltatva Istennek, és csak az a fontos, hogy az Ő akaratát
teljesítsem. Különben semminek sincs értelme. [...]
[...] Lassan-lassan már gyötrelemmé lett a templom, mert ott fennhangon
- szinte úgy is mondhatnám: szemérmetlenül - prédikáltak Istenről,
hogy mik a szándékai, hogy mit tesz. Arra intették az embereket:
telítődjenek mindazzal az érzelemmel, higgyenek abban a titokban,
amelyről tudtam, hogy a legbensőbb, legbensőségesebb, semmilyen szóval
el nem árulható bizonyosság. Ebből csak is arra következtethettem,
hogy nyilvánvalóan senki sem ismeri a titkot, maga a lelkész sem;
hiszen különben hogy is merészelhették volna az istentitkot a nagy
nyilvánosság előtt lejáratni és a kimondhatatlan érzéseket ízetlen
érzelgőséggel profanizálni! Ráadásul bizonyos voltam benne, hogy ez az
út épp a visszája annak, ahogyan Istenhez eljuthatunk, mivel
tapasztalatból tudtam, hogy a kegyelem csak annak jut osztályrészül,
aki feltétel nélkül betölti Isten akaratát. Igaz, a prédikáció is
erről szólt, csakhogy mindig abból a feltevésből kiindulva, hogy Isten
akarata a kinyilatkoztatás révén közismert. Az én szememben azonban a
legeslegismeretlenebbnek tűnt. Úgy éreztem, Isten akaratát
tulajdonképpen naponta kell fürkészni. [...] Gyakran úgy tetszett, hogy
a vallási szabályokat egyenesen fölébe helyezik az isteni akaratnak,
amely pedig olyan megdöbbentő és rémisztő tudott lenni, éspedig
avégből, hogy a világért se kelljen megérteniük Isten akaratát. [...]
[...] Egyre kérdésesebbnek és borzongatóbbnak éreztem, amikor apám az
érzelmes prédikációiban a "Jóistent" dicsőítette, és ajánlgatta, Isten
szeretetét az emberek iránt és az emberekét Isten iránt. Fölébredt
bennem a kétely: tudja egyáltalán, miről beszél? Képes volna engem, a
fiát, emberáldozatként leöletni, mint Izsákot, vagy kiszolgáltatni
valamiféle igazságtalan törvényszéknek, amely keresztre feszíttetne,
mint Jézust? Nem, ilyet ő nem tudna megtenni. Akkor tehát adott
esetben nem is tudná teljesíteni Isten akaratát, amely pedig magának a
Bibliának a tanúsága szerint, éppenséggel félelmetes is tud lenni.
Világossá vált előttem, hogy amikor többek között arra intenek, hogy
inkább Istennek engedelmeskedjünk, mint az embereknek, azt csak úgy
felszínesen és gondolkodás nélkül mondogatják. Nyilvánvalóan a
leghalványabb sejtelmük sincs Isten akaratáról, különben szent
borzadállyal taglalnák ezt a központi kérdést, már csak merőben az
Istentől való félelemből is, mivel mindenhatósága folytán
rákényszerítheti rémisztő akaratát a magatehetetlen emberre, amiképpen
velem is történt. [...]
Ezek életem döntő eseményei voltak. Akkor vált előttem világossá:
rajtam a felelősség és tőlem függ, hogyan alakul a sorsom. [...] Senki
el nem vehette tőlem a biztos tudatot, hogy elhivatásom azt tenni,
amit Isten akar, nem pedig azt, amit én. Gyakran támadt ezért olyan
érzésem, hogy mindent, aminek döntő jelentősége van, nem az
emberekkel, hanem egyedül Istennel kell rendeznem. Valahányszor csak
"ott" voltam, ahol már nem csupán magamban voltam, kívül kerültem az
időn. Letűnt évszázadokban éltem, és ilyenkor Az választolt, Aki
örökkön volt és örökkön van. Legmélyebb élményeimmé lettek a
beszélgetések azzal a "másik"-kal: részint véres küzdelem, részint a
legmagasabb fokú elragadtatás."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése