talajt a lábunk alól, mihelyt elhanyagoljuk kissé a testünket s a
szellemünkkel törődünk. Mindjárt az a meggyőződés támad bennünk, hogy
bővében kell lennünk minden szükséges dolognak, mert a gondok zavarják
a lelki összeszedettséget és a belső imát. Hiszen éppen az fáj nekem,
hogy oly csekély a bizalmunk Istenben és oly nagy bennünk az
önszeretet, mert ha nem így volna, akkor az ilyen gond nem okozhatna
nekünk nyugtalanságot. Igazán, nálunk, akiknél a szellem még ennyire
fejletlen, egyes apró gyerekségek akkora szenvedést okoznak, mint
másoknál a nagy és jelentős dolgok. S ezek után még azt képzeljük,
hogy lelki emberek vagyunk!
A haladásnak ezen utóbbi módja, nézetem szerint, abban merül ki, hogy
igyekszik összeegyeztetni a test és a lélek érdekeit, hogy ily módon
idelent ne kelljen föláldozni a kényelmet s odaát biztosítva legyen az
örök boldogság. Hiszen nem mondom, hogy ez lehetetlenség, föltéve,
hogy az ember igazságban halad s az erényekhez tartja magát, azonban
ez csigalépésben való haladás, s az illető soha sem éri el a szellemi
szabadságot. Nézetem szerint az ilyen haladási módszer jó a
házasoknak, akiknek végre is hivatásukhoz kell alkalmazkodniuk. Hogy
azonban más állapotú egyének számára a haladásnak ez az útja szintén
jó legyen, azt velem nem hiteti el senki sem. Én nem kérek belőle.
Tudom mennyit ér, mert magam is megpróbáltam; sőt még most is rajta
járnék, ha az Úr az ő jóságában nem mutatott volna nekem rövidebb
utat. Mert igaz ugyan, hogy a vágyaim mindig nagyméretűek voltak,
másrészt azonban igyekeztem megvalósítani azt, amit az imént mondtam,
hogy tudniillik gyakoroljam ugyan a belső imát, de amellett
kényelemben éljek. Hiszem, hogy ha akadt volna valakim, aki
megtanított volna jobban röpülni, akkor képes lettem volna azokat a
vágyakat tettekben érvényesíteni. Sajnos azonban, a mi bűneink miatt
oly kevesen vannak, akikben az ilyen esetekben nem volna túlságos sok
az óvatosság, hogy nézetem szerint nagyrészt ezen múlik, miért nem
jutnak a kezdők sokkal gyorsabban nagy tökéletességre. Nem az Úr az
oka, mert Ő sohasem hagy el minket; mi vagyunk a hibásak s a
nyomorultak. Abban is utánozhatjuk a szenteket, hogy keressük a
magányt, gyakoroljuk a hallgatást és sok más erényt; ez nem öli meg
ezt a mi hitvány testünket, amely csakis azért követel tőlünk oly
szelíd bánásmódot, hogy annál vadabbul eshessék neki a lelkünknek. Ha
pedig az ördög észreveszi, hogy valaki fél, azonnal egészen
megbénítja. Nem okozhatunk neki nagyobb örömet, mintha elhisszük, hogy
minden kicsiség megöl bennünket, vagy legalább is beteggé tesz."
(Avilai Szent Teréz)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése