A látvány oly éles volt, mint a való,
mindig, újra s újra keresem,
s átélném valóságosan
azt a mindent átható,
itatósként magához hívó
végtelen szeretetet.
Mikor összetorlódtak fejem fölött
súlyos gondfelhők, váratlanul,
anélkül, hogy Rá gondoltam volna,
- még csak nem is imádkoztam
alvás előtt - s eljött...
Szavakra nem emlékszem, csak
határtalan jóságot sugárzó szemekre
s fejemen az érintésre,
mi eközben eltöltött, nem hasonlítható
semmilyen érzésre,
csak a mindent átölelő, egész
gyarló valómat elfogadó, feltétel nélküli,
megmagyarázhatatlan szeretetre.
Miért, mi végre, hisz’ ki vagyok én?
Felfoghatatlan.
De azóta... már nem azért hiszek,
mert úgy tanultam s elfogadtam.
Benne lényegültem, s hiszek,
én... hiszek a Feltámadásban."
(Jószay Magdolna: Nagyszombat)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése