Részletek a 13. fejezetből
1.
…
„Istenre nem lehet emlékezni.” Ha ezt szó szerint értjük, minden megszorítás nélkül, akkor megállapításunk hamis. Szerezhetünk érvényes fogalmi tudást Istenről. Ezt az ismeretet elraktározhatjuk az elménkben és aztán fölidézhetjük. De a megállapítás azzal a ténnyel válik érvényessé, hogy létezik Istennek egy másfajta ismerete is, amely meghaladja a fogalmainkat, azért, hogy jelenlétének titkában érje el Őt, valamiféle „élmény” által megragadva. Ezek az Istenről szerzett megtapasztalások is mélyen belevésődhetnek az emlékezetünkbe: de ha visszaemlékszünk rájuk, akkor már múlt eseményként idézzük föl őket. Istennek ez a valóságos jelenléte nem a múlthoz vagy a jövőhöz tartozik, hanem egyedül a jelenhez. Nem idézhető vissza az emlékezet erejével, nem tudja elővarázsolni a képzelet sem. „Fölfedezés”, minden alkalommal új fölfedezés.
…
Nem kereshetnénk Istent, ha Ő nem keresne minket. Lehet, hogy az elhagyatottságban kezdjük keresni Őt, s nem érzünk semmi mást, csak az Ő hiányát. De maga az a tény, hogy keressük Őt, bizonyítja, hogy már meg is találtuk. Mert ha folytatjuk imádságunkat, akkor „emlékezünk” rá, vagyis újra tudatára ébredünk annak, aki egyedül létezik igazán. S észrevesszük, hogy reánk talált. Ez a tudat a kegyelem műve, mindig friss és új. Több mint múlt emlékek fölidézése. Új élmény, s bennünket is új emberré formál.
Ez az új élmény az a „sóhajtozás” s az az „elmélkedés”, ami az Úr Lelkével való kapcsolatnak eleven bizonyítéka. Lelkünk „eleped” a halálból az életbe vezető úton. Szemünk megnyílik, új fényben látunk mindent. Ráeszmélünk arra, hogy mindez új kezdet, olyan változás, amelyet csak a Szentlélek idézhetett elő az életünkben — „a Magasságbeli jobbja megváltozott”.
„Istenre nem lehet emlékezni.” Ha ezt szó szerint értjük, minden megszorítás nélkül, akkor megállapításunk hamis. Szerezhetünk érvényes fogalmi tudást Istenről. Ezt az ismeretet elraktározhatjuk az elménkben és aztán fölidézhetjük. De a megállapítás azzal a ténnyel válik érvényessé, hogy létezik Istennek egy másfajta ismerete is, amely meghaladja a fogalmainkat, azért, hogy jelenlétének titkában érje el Őt, valamiféle „élmény” által megragadva. Ezek az Istenről szerzett megtapasztalások is mélyen belevésődhetnek az emlékezetünkbe: de ha visszaemlékszünk rájuk, akkor már múlt eseményként idézzük föl őket. Istennek ez a valóságos jelenléte nem a múlthoz vagy a jövőhöz tartozik, hanem egyedül a jelenhez. Nem idézhető vissza az emlékezet erejével, nem tudja elővarázsolni a képzelet sem. „Fölfedezés”, minden alkalommal új fölfedezés.
…
Nem kereshetnénk Istent, ha Ő nem keresne minket. Lehet, hogy az elhagyatottságban kezdjük keresni Őt, s nem érzünk semmi mást, csak az Ő hiányát. De maga az a tény, hogy keressük Őt, bizonyítja, hogy már meg is találtuk. Mert ha folytatjuk imádságunkat, akkor „emlékezünk” rá, vagyis újra tudatára ébredünk annak, aki egyedül létezik igazán. S észrevesszük, hogy reánk talált. Ez a tudat a kegyelem műve, mindig friss és új. Több mint múlt emlékek fölidézése. Új élmény, s bennünket is új emberré formál.
Ez az új élmény az a „sóhajtozás” s az az „elmélkedés”, ami az Úr Lelkével való kapcsolatnak eleven bizonyítéka. Lelkünk „eleped” a halálból az életbe vezető úton. Szemünk megnyílik, új fényben látunk mindent. Ráeszmélünk arra, hogy mindez új kezdet, olyan változás, amelyet csak a Szentlélek idézhetett elő az életünkben — „a Magasságbeli jobbja megváltozott”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése