Ma Alcantarai Szent Péter ünnepe van, ezért a mai bejegyzés róla szól, méghozzá Avilai Szent Teréz Önéletrajzából idézve. Talán nincs még egy ember Teréz életében, aki olyan mélyen megértette őt, mint Alcantarai Péter. Péter többször ment fel Avilába, hogy bátorítsa és segítse Terézt. Megértették egymást, hiszen Istenben egyek voltak.
Nézzük tehát a Teréz-idézeteket:
"Ó, milyen szép példaképet adott nekünk az Úr abban az áldott jó szerzetesben, alcantarai Péterben.(1) A világ napjainkban már nézni sem tudja az ilyen tökéletességet. Azt hajtogatják, hogy a mai embernek nem olyan erős a szervezete, s hogy a régi idők elmúltak már. Pedig hát, ez a szent ember a mi korunknak volt gyermeke, s mégis épp oly erős volt benne a szellem, mint a régi időkben szokott lenni, a világot pedig teljesen lábbal tiporta. Még ha nem is öltözködünk olyan koldusosan, s nem is sanyargatjuk magunkat oly keményen, mint ő, sok egyéb módunk volna ahhoz, hogy megvessük a világot, s az Úr, mint mondtam, kész e tekintetben megmutatni az utat-módot annak, akiben ehhez bátorságot lát.
Mekkora lelket öntött Ő Szent Felsége ebbe a szent emberbe, hogy képes volt negyvenhét esztendőt eltölteni abban a kegyetlen, s mindenki előtt ismeretes önsanyargatásban. Csak néhány olyan részletet akarok róla elmondani, amelyről teljesen biztos tudomásom van, amennyiben ő maga mondta el nekem és még egy másik személynek. … Előttünk ugyanis nem titkolódzott. … Ha jól emlékszem, azt mondta nekem, hogy már negyven év óta nem alszik naponta többet másfél óránál; s hogy kezdetben összes önsanyargatásai között ez esett leginkább nehezére, tudniillik az álmosságnak leküzdése, s azért mindig vagy talpon állt, vagy pedig térdelt. … Rendes dolog volt nála, hogy csak minden harmadik nap evett. Azt kérdezte tőlem, hogy mi van ezen csodálni való?! Hiszen ez nagyon könnyű dolog, ha az ember egyszer megszokta. Egyik társától tudom, hogy néha nyolc napig is elvolt minden eledel nélkül. Ez valószínűleg olyankor történt, amidőn belső imába volt merülve, mert gyakoriak voltak nála a nagy elragadtatások, és a heves, szerető indulatok Isten iránt, aminek egyszer magam is tanúja voltam.(2) A szegénységet hihetetlen fokban gyakorolta, nemkülönben az önmegtagadást is, mégpedig kora ifjúsága óta. … Mikor én megismerkedtem vele, nagyon öreg volt már,(3) s olyan sovány, mintha csupa fagyökérből lett volna összerakva. Mindezen szentsége mellett is igen kedves ember volt; habár keveset beszélt, hacsak nem kérdezték. Akkor azonban nagyon élvezetesen tudott társalogni, mert nagyon éles volt az esze.
[…]
Úgyszólván az első szavaknál észrevettem, hogy tapasztalt emberrel van dolgom, aki megért engem. Már pedig nekem erre volt szükségem; mert akkoriban még nem voltam úgy, mint most, amennyiben nem volt meg bennem a világosság, hogy beszélni is tudjak ezekről a dolgokról. Csak később adta meg nekem az Úr, hogy ne csak megértsem azokat a kegyelmeket, amelyeket Ő Szent Felségétől kapok, hanem, hogy meg is tudjam azokat magyarázni. Olyasvalakire volt tehát szükségem, aki mindezen átment, hogy így engem tökéletesen megérthessen és megmagyarázhassa ezeknek a dolgoknak mibenlétét.
Ez a szent ember mindent nagyon világossá tett előttem. Mert addig én a nem képzeleti látomásoknak még a lehetőségével sem voltam tisztában, sőt azt hiszem, még azt sem értettem át egészen, hogy miként van a dolog azokkal, amelyeket lelki szemeimmel látok. Úgy tudtam akkor még, hogy csakis az olyanokkal érdemes törődni, amelyek testi szemeink előtt jelennek meg, már pedig ilyenekben nekem soha sem volt részem. Ez a szent ember mindezt megérttette velem, töviről-hegyire megmagyarázta, s végül azt mondta, ne szomorkodjam, hanem áldjam az Urat érte. Legyek teljesen meggyőződve arról, hogy Isten lelke működik bennem, s hogy a hit igazságain kívül nincs semmi, ami annyira igaz volna, s amit oly biztosan hihetnék, mint ezt.
Nagyon örömest beszélgetett velem, s minden képzelhető szívességet és jóságot megtett értem. Azóta is mindig nagy gondja volt reám, s ő is közölte velem ügyes-bajos dolgait. Mivel pedig látta, hogy nagy bennem a bátorság, s hogy az én vágyaim is mind arra a tökéletességre irányulnak, amelyet ő már tényleg gyakorolt, - mert az tény, hogy az Úr magasröptű vágyakat oltott belém, - nagyon örült, ha velem találkozhatott. Ha ugyanis valakit az Úristen már arra a fokra juttatott, amelyen ő volt, akkor nincs ahhoz fogható öröm és boldogság, mint ha az ember olyasvalakivel akad össze, akin látni véli az Úr ugyanezen ajándékainak zsengéit.
[…]
Sok mindent szeretnék még róla elbeszélni, azonban attól félek, Kegyelmed azt találja mondani, hogy minek avatkozom ilyenekbe. Hiszen már ezt is félve írtam le. Bevégzem tehát azzal, hogy halála olyan volt, mint az élete. Utolsó pillanatáig oktatta és jóra buzdította a testvéreket. Mikor érezte, hogy meghal, belekezdett abba a zsoltárba, hogy: „Laetatus sum in his, quae dicta sunt mihi‖ és térden állva meghalt.(4)
Az Úr azt akarta, hogy halála után még közelebb álljon hozzám, mint életében. Igen sok esetben szolgált nekem jó tanáccsal. Gyakran láttam ragyogó dicsőségben. Mikor először jelent meg nekem, azt mondta, hogy mily áldott volt az a vezeklés, amely ekkora jutalmat szerzett neki.(5) Sok egyebet is mondott. Egy évvel a halála előtt, a távolból, megjelent nekem. Tudtam, hogy meg fog halni, s tudtára adtam neki, mikor innét néhány mérföldnyire tartózkodott. Mikor kilehelte lelkét, megjelent nekem, s azt mondta, hogy pihenni tér. Én nem hittem ennek a látomásnak, s ebben az értelemben szóltam róla néhány ismerősömnek; s íme egy hét múlva megjött a híre, hogy meghalt, illetve jobban mondva, elkezdett élni mindörökké. Íme tehát ilyen nagy dicsőséggel végezte be ezt a sanyarú életet; engem pedig még sokkal jobban támogat és vigasztal, mint amikor idelent volt. Egy alkalommal azt mondta nekem az Úr, hogy bármit kérjenek is Tőle az ő nevében, meg fogja hallgatni. Magam is sokszor igénybe vettem a közvetítését az Úrnál, s mindig megadta, amire szükségem volt. Áldott legyen mindörökké! Ámen.
[…]
Ugyanazon éjjel megjelent nekem a szent Alcantarai Péter testvér, aki akkor már halott volt, de mielőtt meghalt volna, értesült arról a nagy tiltakozásról és üldözésről, amely ellenünk támadt, s még írt is nekem, kifejezve örömét afölött, hogy ez az alapítás akkora nehézségekbe ütközik;(6) szerinte ugyanis ez biztos jele annak, hogy ebben a zárdában nagyon híven fogják szolgálni az Urat; ezért igyekszik az ördög azt minden áron megakadályozni. Végül pedig azt írta, semmi áron se egyezzem bele abba, hogy évi jövedelmünk legyen. Ezt kétszer, vagy háromszor is a lelkemre kötötte abban a levélben, s azt mondta, ha ehhez tartom magamat, minden kívánságom szerint fog végződni. Megjegyzendő, én ezenkívül már kétszer láttam őt, amióta meghalt, mégpedig nagy dicsőségben. Így tehát nem is ijedtem meg tőle, hanem ellenkezőleg, nagyon örültem; mert mindig megdicsőült testtel láttam megjelenni, nagy mennyei boldogságban, ami azután engem is egészen boldoggá tett. Emlékszem, mikor először láttam, egyebek közt elmondta nekem, mekkora boldogságot élvez, s hogy mennyire áldja az a szigorú vezeklését, amely ekkora jutalmat érdemelt ki számára. Azt hiszem azonban, hogy erről én már mondtam egyet-mást, s azért itt csak azt akarom megemlíteni, hogy most ezen alkalommal szigorúan bánt velem, s csak arra intett, hogy semmi esetre se fogadjak el évi járadékot; szememre vetette, hogy miért nem követtem tanácsát, s azzal eltűnt.
[…]
Az Úr igen gyakran megadja nekem azt a kegyelmet, hogy látom a megholtak lelkét, de azért valamennyi közül, akit láttam, egy sem kerülte el a tisztítóhelyet, kivéve ezt a most említett atyát, a szent Alcantarai Péter testvért, és az említett domonkosrendi atyát. Egyeseknél az Úr oly kegyes volt, s megmutatta nekem, hogy milyen fokú a mennyei dicsőségük, s milyen helyet kaptak az égben. E tekintetben igen nagy köztük a különbség."
(1) Alcantarai Szent Péter, aki iránt Szent Terézia olyan mélységes hálával viseltetik az első sarutlan kármelita zárda alapítása körül tett szolgálataiért, 1499-ben született Spanyolország Estremadura tartományának Alcantara nevű városában. 16 éves korában belépett a ferencesek rendjébe, s már négy évvel utóbb Badajozban látjuk, mint zárdafőnököt és ünnepelt csodatevő szentet. Utóbb más zárdák élére került, majd pedig tartományi főnök lett. Mint ilyen, engedélyt kapott a római szentszéktől, szigorú fegyelmű zárdák alapítására Az első ilyen reformált ház Pedrosó-ban létesült, Estremadurában, 1540-ben, s benne újra megvalósult Szent Ferenc és első társainak csodálatos életmódja. Majd több ilyen zárdát is alapított, úgy hogy csakhamar rendtartománnyá lehetett őket szervezni. Ennek élén állt azután egészen haláláig, amely Arenas-ban következett be 1562 október 18-án.
(2) Valószínűleg 1561-ben. A szent hivatalos ügyei miatt Ávilában tartózkodott, s ez alkalommal meglátogatta Szent Teréziát a Megtestesülés-zárdában. Az utóbbi a zárda beszélő szobájában ebédet adatott neki, s ekkor történt, hogy Alcantarai Szent Péter a szentanya és mások jelenlétében elragadtatásba esett.
(3) Valójában Alcantarai Szent Péter mindössze 59 éves volt, amikor a szentanya először látta őt 1558 augusztusában.
(4) 71. zsoltár.
(5) Ez a jelenés 1561 őszén történt. A szentanya ekkor nagy aggodalomban volt, mert Rómából kapott ugyan engedélyt a Szent József zárda megalapítására, azonban a brévéből kifelejtettek egy fontos dolgot, azt t. i., hogy a zárdának nem a sarus kármelita rend, hanem a püspök joghatósága alatt kell állnia. Újra Rómába kellett tehát folyamodni; Alcantarai Szent Péter e jelenésben több jó tanácsot adott neki erre vonatkozólag, s megnyugtatta, hogy a dolog sikerülni fog.
(6) Alcantarai Szent Péter ezt a levelet 4-5 nappal halála előtt írta. Dáza Gáspár ugyanis elment hozzá Arénasba, ahol szerzetének zárdájában betegen feküdt, s elmondta neki, hogy mekkora támadásoknak van kitéve az új alapítás. A Szent erre összeszedte utolsó erejét, hogy e sorokat megírja, s élőszóval is számos utasítást adott Dázának, ezzel is mutatva, mennyire szívén viseli ezt az ügyet.
Nézzük tehát a Teréz-idézeteket:
"Ó, milyen szép példaképet adott nekünk az Úr abban az áldott jó szerzetesben, alcantarai Péterben.(1) A világ napjainkban már nézni sem tudja az ilyen tökéletességet. Azt hajtogatják, hogy a mai embernek nem olyan erős a szervezete, s hogy a régi idők elmúltak már. Pedig hát, ez a szent ember a mi korunknak volt gyermeke, s mégis épp oly erős volt benne a szellem, mint a régi időkben szokott lenni, a világot pedig teljesen lábbal tiporta. Még ha nem is öltözködünk olyan koldusosan, s nem is sanyargatjuk magunkat oly keményen, mint ő, sok egyéb módunk volna ahhoz, hogy megvessük a világot, s az Úr, mint mondtam, kész e tekintetben megmutatni az utat-módot annak, akiben ehhez bátorságot lát.
Mekkora lelket öntött Ő Szent Felsége ebbe a szent emberbe, hogy képes volt negyvenhét esztendőt eltölteni abban a kegyetlen, s mindenki előtt ismeretes önsanyargatásban. Csak néhány olyan részletet akarok róla elmondani, amelyről teljesen biztos tudomásom van, amennyiben ő maga mondta el nekem és még egy másik személynek. … Előttünk ugyanis nem titkolódzott. … Ha jól emlékszem, azt mondta nekem, hogy már negyven év óta nem alszik naponta többet másfél óránál; s hogy kezdetben összes önsanyargatásai között ez esett leginkább nehezére, tudniillik az álmosságnak leküzdése, s azért mindig vagy talpon állt, vagy pedig térdelt. … Rendes dolog volt nála, hogy csak minden harmadik nap evett. Azt kérdezte tőlem, hogy mi van ezen csodálni való?! Hiszen ez nagyon könnyű dolog, ha az ember egyszer megszokta. Egyik társától tudom, hogy néha nyolc napig is elvolt minden eledel nélkül. Ez valószínűleg olyankor történt, amidőn belső imába volt merülve, mert gyakoriak voltak nála a nagy elragadtatások, és a heves, szerető indulatok Isten iránt, aminek egyszer magam is tanúja voltam.(2) A szegénységet hihetetlen fokban gyakorolta, nemkülönben az önmegtagadást is, mégpedig kora ifjúsága óta. … Mikor én megismerkedtem vele, nagyon öreg volt már,(3) s olyan sovány, mintha csupa fagyökérből lett volna összerakva. Mindezen szentsége mellett is igen kedves ember volt; habár keveset beszélt, hacsak nem kérdezték. Akkor azonban nagyon élvezetesen tudott társalogni, mert nagyon éles volt az esze.
[…]
Úgyszólván az első szavaknál észrevettem, hogy tapasztalt emberrel van dolgom, aki megért engem. Már pedig nekem erre volt szükségem; mert akkoriban még nem voltam úgy, mint most, amennyiben nem volt meg bennem a világosság, hogy beszélni is tudjak ezekről a dolgokról. Csak később adta meg nekem az Úr, hogy ne csak megértsem azokat a kegyelmeket, amelyeket Ő Szent Felségétől kapok, hanem, hogy meg is tudjam azokat magyarázni. Olyasvalakire volt tehát szükségem, aki mindezen átment, hogy így engem tökéletesen megérthessen és megmagyarázhassa ezeknek a dolgoknak mibenlétét.
Ez a szent ember mindent nagyon világossá tett előttem. Mert addig én a nem képzeleti látomásoknak még a lehetőségével sem voltam tisztában, sőt azt hiszem, még azt sem értettem át egészen, hogy miként van a dolog azokkal, amelyeket lelki szemeimmel látok. Úgy tudtam akkor még, hogy csakis az olyanokkal érdemes törődni, amelyek testi szemeink előtt jelennek meg, már pedig ilyenekben nekem soha sem volt részem. Ez a szent ember mindezt megérttette velem, töviről-hegyire megmagyarázta, s végül azt mondta, ne szomorkodjam, hanem áldjam az Urat érte. Legyek teljesen meggyőződve arról, hogy Isten lelke működik bennem, s hogy a hit igazságain kívül nincs semmi, ami annyira igaz volna, s amit oly biztosan hihetnék, mint ezt.
Nagyon örömest beszélgetett velem, s minden képzelhető szívességet és jóságot megtett értem. Azóta is mindig nagy gondja volt reám, s ő is közölte velem ügyes-bajos dolgait. Mivel pedig látta, hogy nagy bennem a bátorság, s hogy az én vágyaim is mind arra a tökéletességre irányulnak, amelyet ő már tényleg gyakorolt, - mert az tény, hogy az Úr magasröptű vágyakat oltott belém, - nagyon örült, ha velem találkozhatott. Ha ugyanis valakit az Úristen már arra a fokra juttatott, amelyen ő volt, akkor nincs ahhoz fogható öröm és boldogság, mint ha az ember olyasvalakivel akad össze, akin látni véli az Úr ugyanezen ajándékainak zsengéit.
[…]
Sok mindent szeretnék még róla elbeszélni, azonban attól félek, Kegyelmed azt találja mondani, hogy minek avatkozom ilyenekbe. Hiszen már ezt is félve írtam le. Bevégzem tehát azzal, hogy halála olyan volt, mint az élete. Utolsó pillanatáig oktatta és jóra buzdította a testvéreket. Mikor érezte, hogy meghal, belekezdett abba a zsoltárba, hogy: „Laetatus sum in his, quae dicta sunt mihi‖ és térden állva meghalt.(4)
Az Úr azt akarta, hogy halála után még közelebb álljon hozzám, mint életében. Igen sok esetben szolgált nekem jó tanáccsal. Gyakran láttam ragyogó dicsőségben. Mikor először jelent meg nekem, azt mondta, hogy mily áldott volt az a vezeklés, amely ekkora jutalmat szerzett neki.(5) Sok egyebet is mondott. Egy évvel a halála előtt, a távolból, megjelent nekem. Tudtam, hogy meg fog halni, s tudtára adtam neki, mikor innét néhány mérföldnyire tartózkodott. Mikor kilehelte lelkét, megjelent nekem, s azt mondta, hogy pihenni tér. Én nem hittem ennek a látomásnak, s ebben az értelemben szóltam róla néhány ismerősömnek; s íme egy hét múlva megjött a híre, hogy meghalt, illetve jobban mondva, elkezdett élni mindörökké. Íme tehát ilyen nagy dicsőséggel végezte be ezt a sanyarú életet; engem pedig még sokkal jobban támogat és vigasztal, mint amikor idelent volt. Egy alkalommal azt mondta nekem az Úr, hogy bármit kérjenek is Tőle az ő nevében, meg fogja hallgatni. Magam is sokszor igénybe vettem a közvetítését az Úrnál, s mindig megadta, amire szükségem volt. Áldott legyen mindörökké! Ámen.
[…]
Ugyanazon éjjel megjelent nekem a szent Alcantarai Péter testvér, aki akkor már halott volt, de mielőtt meghalt volna, értesült arról a nagy tiltakozásról és üldözésről, amely ellenünk támadt, s még írt is nekem, kifejezve örömét afölött, hogy ez az alapítás akkora nehézségekbe ütközik;(6) szerinte ugyanis ez biztos jele annak, hogy ebben a zárdában nagyon híven fogják szolgálni az Urat; ezért igyekszik az ördög azt minden áron megakadályozni. Végül pedig azt írta, semmi áron se egyezzem bele abba, hogy évi jövedelmünk legyen. Ezt kétszer, vagy háromszor is a lelkemre kötötte abban a levélben, s azt mondta, ha ehhez tartom magamat, minden kívánságom szerint fog végződni. Megjegyzendő, én ezenkívül már kétszer láttam őt, amióta meghalt, mégpedig nagy dicsőségben. Így tehát nem is ijedtem meg tőle, hanem ellenkezőleg, nagyon örültem; mert mindig megdicsőült testtel láttam megjelenni, nagy mennyei boldogságban, ami azután engem is egészen boldoggá tett. Emlékszem, mikor először láttam, egyebek közt elmondta nekem, mekkora boldogságot élvez, s hogy mennyire áldja az a szigorú vezeklését, amely ekkora jutalmat érdemelt ki számára. Azt hiszem azonban, hogy erről én már mondtam egyet-mást, s azért itt csak azt akarom megemlíteni, hogy most ezen alkalommal szigorúan bánt velem, s csak arra intett, hogy semmi esetre se fogadjak el évi járadékot; szememre vetette, hogy miért nem követtem tanácsát, s azzal eltűnt.
[…]
Az Úr igen gyakran megadja nekem azt a kegyelmet, hogy látom a megholtak lelkét, de azért valamennyi közül, akit láttam, egy sem kerülte el a tisztítóhelyet, kivéve ezt a most említett atyát, a szent Alcantarai Péter testvért, és az említett domonkosrendi atyát. Egyeseknél az Úr oly kegyes volt, s megmutatta nekem, hogy milyen fokú a mennyei dicsőségük, s milyen helyet kaptak az égben. E tekintetben igen nagy köztük a különbség."
(1) Alcantarai Szent Péter, aki iránt Szent Terézia olyan mélységes hálával viseltetik az első sarutlan kármelita zárda alapítása körül tett szolgálataiért, 1499-ben született Spanyolország Estremadura tartományának Alcantara nevű városában. 16 éves korában belépett a ferencesek rendjébe, s már négy évvel utóbb Badajozban látjuk, mint zárdafőnököt és ünnepelt csodatevő szentet. Utóbb más zárdák élére került, majd pedig tartományi főnök lett. Mint ilyen, engedélyt kapott a római szentszéktől, szigorú fegyelmű zárdák alapítására Az első ilyen reformált ház Pedrosó-ban létesült, Estremadurában, 1540-ben, s benne újra megvalósult Szent Ferenc és első társainak csodálatos életmódja. Majd több ilyen zárdát is alapított, úgy hogy csakhamar rendtartománnyá lehetett őket szervezni. Ennek élén állt azután egészen haláláig, amely Arenas-ban következett be 1562 október 18-án.
(2) Valószínűleg 1561-ben. A szent hivatalos ügyei miatt Ávilában tartózkodott, s ez alkalommal meglátogatta Szent Teréziát a Megtestesülés-zárdában. Az utóbbi a zárda beszélő szobájában ebédet adatott neki, s ekkor történt, hogy Alcantarai Szent Péter a szentanya és mások jelenlétében elragadtatásba esett.
(3) Valójában Alcantarai Szent Péter mindössze 59 éves volt, amikor a szentanya először látta őt 1558 augusztusában.
(4) 71. zsoltár.
(5) Ez a jelenés 1561 őszén történt. A szentanya ekkor nagy aggodalomban volt, mert Rómából kapott ugyan engedélyt a Szent József zárda megalapítására, azonban a brévéből kifelejtettek egy fontos dolgot, azt t. i., hogy a zárdának nem a sarus kármelita rend, hanem a püspök joghatósága alatt kell állnia. Újra Rómába kellett tehát folyamodni; Alcantarai Szent Péter e jelenésben több jó tanácsot adott neki erre vonatkozólag, s megnyugtatta, hogy a dolog sikerülni fog.
(6) Alcantarai Szent Péter ezt a levelet 4-5 nappal halála előtt írta. Dáza Gáspár ugyanis elment hozzá Arénasba, ahol szerzetének zárdájában betegen feküdt, s elmondta neki, hogy mekkora támadásoknak van kitéve az új alapítás. A Szent erre összeszedte utolsó erejét, hogy e sorokat megírja, s élőszóval is számos utasítást adott Dázának, ezzel is mutatva, mennyire szívén viseli ezt az ügyet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése