Halottak napjára

Vargáné Pável Márta, kat. hittanár

Novemberben már erősen őszies a természet, hulló, színes levelek, talán ködös idő, alkalmas a szomorú emlékeinknek egy részvét keretre. Egy olyan keretre, amibe ez az élet – sokszor – a maga vidorságával nem fér bele, mert ez máshova, ez a földöntúlira mutat, a végső állapotra hívja fel minden ember figyelmét.

Lelkünk ebben a keretben találkozik azokkal, akik már odaát vannak. S talán ekkor hiányzik legjobban a hit annak, akinek nincs, mert reményt adna valami továbbélésre. Nehéz és elmondhatatlan érzés, ha mélyen belegondolunk abba, hogy milyen megfoghatatlan is a halál, az hogy elvittük/eltemettük a földbe azokat, akiket szerettünk, akikkel együtt éltünk, míg el nem szakasztotta őket az elmúlás. Az Istent hívőnek könnyebb, mert a hite rámutat egy földöntúli állapotra, mely a lélek halhatatlansága miatt egy továbbélést, a meg nem szűnést adja a lelkeknek. Én tudom, hogy nincs halál, igaz, testben már nem észlelhetőek az innen távozók, de élnek, jobban élnek, mint itt, a földi szemünk előtt.

Ugyanakkor nekünk, lelki vezetőknek még erősebben jön a vágy, hogy tudjunk többet, hathatósabbat tenni még az itt élőkért, hogy odaátra felkészülten menjenek, és ne kelljen sajnálkozni fölöttük, hanem együtt örülni velük, hogy végre a Teremtő Istennél vannak. Vágyunk Prohászka vágya, hogy „Istenem, szeretnék ezeken a szerető, de még mindig szenvedő lelkeken segíteni.” Az Isten nélküli élet itt is szenvedés, odaát még sokkal jobban az.

Élet és halál, testvérek, egymás kiegészítői, így az élők sorsa a halál, és az emberekben ettől az ismeretlentől, a folyamatos változástól nagy erejű félelem van, amit nagyon szépen visszaad
Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek című verse:

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérje.

Az idő foglyaként kivetett lényeket a halottak napi ünneplés (is) rádöbbenti, hogy valami mindig elmúlik belőlünk. Hol a fiatalság, hol az egészség, hol az erőnk, mintha folyamatos temetés részei lennénk. Ilyenkor tömören, melankolikusan fájós érzet szállja meg az embert, mintha egy-egy darabját tennék sírba az „édes/keserű” életnek – az elhunytaival is együtt –, melyről valamikor – az idő haladtával egyre jobban – biztosan le kell mondania. Jöttünk és megyünk, ez a föld az érdemszerzések, a felébredés helye, ha ez nem következik be, akkor a halállal való távozás nem lesz diadalmenet.

Nehezen feldolgozható probléma, és embert próbáló kérdés, hogy éljünk a megholtak (főleg, ha a gyerekünk) nélkül? Erre megint csak
Várnai Zseni: A végtelenben egy napot… című szívszorító versét idézem:

Csak pár évet, pár hónapot,
A végtelenben egy napot
alszol egyedül gyermekem

Csak egyet álmodsz és jövök,
A földön itt misem örök,
S melletted leszek újra én.

És rád roskadok Mindenem,
Ott messze túl a Mindenen
Ott újra eggyé forradunk.

Körülöttünk zeng a végtelen
De túl a földi életen
Nem érhet többé semmi vész.

S újra viselem gondodat
Csak még pár földi dolgomat
Elvégzem, s aztán jövök.

Addig az álmod szép legyen,
A másvilági réteken
Szebbek talán az álmok is.

Aludj, aludj s már ott vagyok,
A végtelenben egy napot
Aludj, aludj addig gyermekem.

A halál megélésének, illetve meg nem élésének számtalan struccpolitikai módszerével találkoztam. Nem megoldás a fejünk földbe dugása, meg a menekülés sem, mert nincs hova bújni. Legjobban teszi az ember, ha szembenéz azzal, aki ő maga, a (remélhetőleg felismert) céljaival, amit nem tett még meg, és ahogyan hanyatlik a teste, úgy építi fel (ha fiatalon nem tette) egyre jobban lelkileg magát, hogy beteljesedjen az, amiért ezt az életet kapta. Ami a legcélszerűbb tett, hogy a testileg halandó, de lelkileg örök élettel rendelkező ember, a természet ezen bölcsességét, hogy ha jöttünk, menni is kell (mert mi valóban nem anyagi természetű lények vagyunk), méltósággal élje meg. Van-e folytatás? Van, mert a léleknek nincs halál, csak hazatalálás az Istenhez. Így nagyon is megszívlelendő Kempis Tamás tanácsa:

„Maradj énvelem és békességet találsz. Hagyj el minden mulandót és keresd az örökkévalót. Mi egyéb az ideig való, mint csábító? Mit használ minden teremtmény, ha elhagy a Teremtő? Szakadj el tehát mindentől és add át magadat Teremtődnek örömest és híven, hogy részesülhess az igaz boldogságban.”


Ma, Teréz napján írom ezeket a sorokat, amikor Avilai Szent Teréz lelki anyám ünnepe van. Bemásoltam a szívéről készült saját fotónkat, és kérjük Őt, az igazán nagy erejű, Istent nagyon szerető és harcos természetű szentjét, hogy társuljon hozzánk, és imádkozzon a halottainkért és értünk is.

Nem fontos, nem lényeges, hogy pont csak azon a napon fényt/gyertyát gyújtsunk. A szeretet megnyilvánulása nincs időhöz kötve, így amikor eszünkbe jut, mindig kell a szívből jövő szeretettel küldött fény az eltávozottnak, főleg, ha nem élt Istennek tetsző életet, és ma sajnos ők vannak többen. Ami elmúlt, nem lehet visszahozni. Éppen ezért ne holtában szeressük egymást, hanem akkor is, mikor még él, mikor vissza tud beszélni valaki, vagy meg tud minket sérteni, ekkor nagyobb dolog a szeretet.

Halottak napi praktikus temetői tanácsok lopások ellen


Sajnos tudjuk, hogy évről évre sok helyen ellopják a szeretteinknek vitt virágokat. Ez ellen hathatós módszert dolgoztam ki, melyet most ismertetek Önökkel. Az AQUILA Párt tagjai nem gazdagok, és olyan módon élnek, ahogyan nagy többségben Önök is, így remélhetőleg jól jönnek az ötleteink.

A képen látható kész koszorú nem jó, mert csak fogják és viszik, ez még értékesíthető. A cserepes krizantém sem jó, mert szinte kínálja magát, hogy elvigyék a haszontalan lelkű emberek. Olyan dolgok, mint pl. a papírmaséból készült koszorúkat, melyek az éjféli harmattól, esőtől széthullnak, a sírnak éktelenségére lesznek, ugyanez a helyzet a durva műanyag virágokkal is, melytől az ember halálában is viszketegséget kaphat. A szép mécseseket is elviszik, de ha meggyújtják a lángot, akkor már használt, nem annyira kell, hacsak nem valami hivalkodó külsejű, pl. táncos angyalkákkal ellátott, mert akkor maximum gyertyát cserél benne a tolvaj, és eladja. Higgyék el, ha nincsenek angyalkák az üvegen, a „fény” pontosan annyira jó a léleknek, mintha tele lenne a számára haszontalan üveg sok dísszel. (Ez annak kell, aki kiviszi, de nem a halottnak, aki nagyon is jól megvan e nélkül is...)

Akkor mi a megoldás? Van megoldás, nem drága és praktikus.

Veszek egy cserepes krizantémot, melyen több nagy virág van. Ennek levágom a virágait és a tövét elültetem, következő évben már nekünk is lesz. Ha le van vágva és nem is olyan hosszú, azt már nem tudják eladni, így el sem viszik, főleg, ha házilag készített sírcsokor díszítő részeként használjuk fel. Ha van fenyőfa, borókabokor vagy kruspénbokor, ebből jó kis koszorú készíthető, nem is kell drót, elég a barkács kötöző is. Hadicselem része az is, hogy az élő virágot szép, ízléses selyem művirággal vegyítem (melyet az év folyamán - ha látok nagyon szépet – vásárlok meg). A művirágot is szálaira bontva szétszedem, és színekkel variálva, ízlésesen felhasználom. Ennek az oka: ha megfagy az élő virág, vagy pár nap alatt elszárad, akkor még a síron marad a másik is, ami nem csúfsága, hanem dísze a sírnak.

Innentől már csak a szívből jövő ima, a szeretet küldése van hátra.

Békés ünneplést Mindenkinek