I. Modern apostolság
Igen, kell, mindezt kell tennünk, mert a kultúra összes vívmányai dacára látjuk azt is, hogy nem boldog a modern ember, s oktalanság tőle, a forgalom vasúti s hajózási vonalaitól elfeledni a Via-Sacrát, melyen mindenkinek gyalog s mezítláb kell járnia Istene s Ura felé; oktalanság a szellemi műveltségtől a szívet elfonnyasztani s vértanújává lenni világba kiáltott s ünnepelt elvek elégtelenségének. A föld kultúrájának erkölcsi energiája elégtelen; mint ahogy a föld melege elégtelen a faunának s flórának. A lelki élet megfagy, ha elfordul az Isten szellemének napsugarától. Krisztus világosságára van szüksége az ész prometheuszi tüzét élesztő, Krisztus karjára van szüksége a boldogságot megteremteni vágyó kultúrának.
II. öntudatos vallásosság
Tehát szabadon ki kell eveznünk a mély tengerre s kultúránknak megfelelő magas fokra kell emelnünk vallásos életünket is. Az akkor áll majd magasan, ha minél mélyebb, ha minél bensőségesebb s öntudatosabb lesz. Ha pedig nem míveljük ki vallásos életünket, okvetlenül egyoldalú lesz lelki életünk s könnyen elvesztjük egyensúlyunkat. Ha lelkünknek a reális világ felé fordított oldala ki lesz művelve, de a magaslatok s mélységek világa el lesz felejtve, akkor száraz s unott s lendületlen lesz életünk; a mélyérzések s édes megindulások forrásai elapadnak bennünk. A kultúra ezen nem segít; az magában képtelen kiemelni s kielégíteni a több embert éppen azért, mert nem önt harmóniát s megnyugvást a létbe. Az ember lassanként szkeptikus s örömtelen lesz.
III. A művelt katolikus hitbeli s erkölcsi kredója
Gyönge s beteges hangulat az olyan vallás, mely csak érzelem és ömlengés, melynek nincs valósága s legjobb esetben oly esztétikai érzelgés, mely elernyeszt s ki nem elégít. Hiszen a művészet is elgyengül s tönkremegy, hacsak hangulatokkal s szubjektív érzésekkel dolgozik s nem nyer inspirációkat az örök szépségnek realitásába vetett hitből; mennyivel inkább menne tönkre a kereszténység, mely szubjektív érzéseket kultiválna, tehát illúzióknak hódolna. Az ilyen hit sem nem teremt, sem nem hódít világot. A kereszténység erős, sziklaszilárd hittel lépett föl, mely a történeti Krisztusban az Istenembert s az egyházban az Istenembernek századokra kiterjeszkedő organumát látta. Komolyba vette az evangéliumot, tisztelte azt, mint Isten igéjét s meggyőződésteljesen ragaszkodott hozzá. Tudta, hogy agyagból Alpesek nem épülnek, s hogy hangulatokból nem lesz sem erkölcs, sem jellem s még kevésbé világújjászületés.
Igen, kell, mindezt kell tennünk, mert a kultúra összes vívmányai dacára látjuk azt is, hogy nem boldog a modern ember, s oktalanság tőle, a forgalom vasúti s hajózási vonalaitól elfeledni a Via-Sacrát, melyen mindenkinek gyalog s mezítláb kell járnia Istene s Ura felé; oktalanság a szellemi műveltségtől a szívet elfonnyasztani s vértanújává lenni világba kiáltott s ünnepelt elvek elégtelenségének. A föld kultúrájának erkölcsi energiája elégtelen; mint ahogy a föld melege elégtelen a faunának s flórának. A lelki élet megfagy, ha elfordul az Isten szellemének napsugarától. Krisztus világosságára van szüksége az ész prometheuszi tüzét élesztő, Krisztus karjára van szüksége a boldogságot megteremteni vágyó kultúrának.
II. öntudatos vallásosság
Tehát szabadon ki kell eveznünk a mély tengerre s kultúránknak megfelelő magas fokra kell emelnünk vallásos életünket is. Az akkor áll majd magasan, ha minél mélyebb, ha minél bensőségesebb s öntudatosabb lesz. Ha pedig nem míveljük ki vallásos életünket, okvetlenül egyoldalú lesz lelki életünk s könnyen elvesztjük egyensúlyunkat. Ha lelkünknek a reális világ felé fordított oldala ki lesz művelve, de a magaslatok s mélységek világa el lesz felejtve, akkor száraz s unott s lendületlen lesz életünk; a mélyérzések s édes megindulások forrásai elapadnak bennünk. A kultúra ezen nem segít; az magában képtelen kiemelni s kielégíteni a több embert éppen azért, mert nem önt harmóniát s megnyugvást a létbe. Az ember lassanként szkeptikus s örömtelen lesz.
III. A művelt katolikus hitbeli s erkölcsi kredója
Gyönge s beteges hangulat az olyan vallás, mely csak érzelem és ömlengés, melynek nincs valósága s legjobb esetben oly esztétikai érzelgés, mely elernyeszt s ki nem elégít. Hiszen a művészet is elgyengül s tönkremegy, hacsak hangulatokkal s szubjektív érzésekkel dolgozik s nem nyer inspirációkat az örök szépségnek realitásába vetett hitből; mennyivel inkább menne tönkre a kereszténység, mely szubjektív érzéseket kultiválna, tehát illúzióknak hódolna. Az ilyen hit sem nem teremt, sem nem hódít világot. A kereszténység erős, sziklaszilárd hittel lépett föl, mely a történeti Krisztusban az Istenembert s az egyházban az Istenembernek századokra kiterjeszkedő organumát látta. Komolyba vette az evangéliumot, tisztelte azt, mint Isten igéjét s meggyőződésteljesen ragaszkodott hozzá. Tudta, hogy agyagból Alpesek nem épülnek, s hogy hangulatokból nem lesz sem erkölcs, sem jellem s még kevésbé világújjászületés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése