Szemem szereti a fényt; szereti, mert neki való, mert az ő eleme, s rokon is vele; szívem szereti az élet melegét, a piros, meleg vért, mert a szív kis malmát ez a meleg patak hajtja: én pedig szeretem az Istent, szemem világát, szívem vigaszát, munkám erőforrását, kedélyem tavaszát, örömeim fakadását, megnyugvásom szikláját, életem célját, koronáját, s értem Assisi Szent Ferencet, aki egész éjjel, mikor imádkozott, csak azt hajtogatta: én Istenem és mindenem. Kevés szó ez, de mindent mond, mert mialatt az ajka mondotta, azalatt szállt lelke ágról-ágra, mint a madár a fakadó bükkerdőben, s egyet csiripelt, egyet énekelt, hogy amilyen szép ez mind, olyan szép az az Isten, akivel tele van, telis-tele a szíve; – majd megint repkedett, mint a méhecske, virágról virágra; s azt zümmögte bele minden virágkehelybe: jaj, be édes, be édes, csupa méz és illat; olyan édes és fölséges az én Istenem, kiből a virágok áradoznak ki, s ki minden virágszirmot s minden lepkeszárnyat külön rajzolt és színezett, s minden madárnak külön elgondolta és megkomponálta mennyegzős dalát.
Ezt érzi minden Isten-szerető lélek, ki egy vele; érzi, hogy nagy, szép, édes; s főleg érzi és örül neki, hogy ez a nagy és fölséges Isten, aki kezdettől az övé volt, a végtelenségen át is mindig övé leszen, s aki oly jó, hogy mindent arra használ, hogy a szerető lélekben is egyre több legyen belőle, több szellem és élet, több fakadás, több öröm és ének.” (Hogyan élhet az ember hitből.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése