Modern katolicizmus (2)

Prohászka Ottokár

"Új idők kopogtatnak az egyház 2000 éves bronzkapuin és bebocsátást kérnek.
Ha az egyház nem nyitja ki kapuit, elmarad a történelemből és még inkább elveszíti híveit."

IV. A kultúra sajátos értékei

a) Szívesen elismerem, hogy a tudomány kitágította, sőt sokrészt elváltoztatta a világképet. Mennyivel nagyobb s szebb lett a világ a modern hívő szemeiben, mint volt a középkor lelkében! Hogyan képzeli el magának ma is a közönséges ember az eget, a földet, a túlvilágot s hogyan a tudás magaslatán álló szellem? Nagy a hajlandóság szoros kapcsolatba hozni Istent a világgal s őt mintegy világléleknek szerepeltetni. Ez a hajlandóság mindenesetre panteista befolyásoknak tulajdonítható, de mi teljesen lefoghatjuk az igazság részére, ha a régi teológia nagyszerű tanát a teremtésről, isteni közreműködésről s fönntartásról aprópénzre váltjuk. A mi Istenünk nem az az elszigetelt, Olympuson tanyázó hatalom, hanem az örök tevékenységnek istene, ki léleknél is bensőségesebben áthat mindent, akiből a világmegmaradás mint örök, végtelen akció folyik; kinek gondolatai a fák, bokrok, virágok, jegecek [kristályok], állattípusok; ki az alakító elveket az anyagba fektette s azokat tevékenységükben megtartja; ki a világban dolgozik s remekel arányokban s harmóniában.

b) Második jellege a modern érzésnek, hogy nagy súlyt fektet a természetre,  az Isten szép világára, az élet s erő e mérhetetlen telepére. Akarja, hogy kifejlesszük minden tehetségeinket s kiaknázzuk a természetet; akarja, hogy a természet legyen erőnk s örömeinknek közvetlen forrása, s benne pillantja meg sokoldalú megtermékenyülésünknek s gazdagodásunknak titkát. (...) Csakhogy ez nem elég; a természetnél magánál meg nem állapodhatunk. Ha lelkünk a természettel párbeszédbe ereszkedik, csakhamar elnémulunk; ha forrásaiban fürdünk, meghűlünk, ha arcát nézzük, csak lefátyolozott arcot látunk; mélyebbre kell ásnunk, hogy a természeten túl a szellemhez s a szépségen túl a lélekhez érjünk. Nekünk személyes viszonyok kellenek a természet éltető szellemével; nekünk édes szeretet kell, mely az Isten szavából árad ránk májusi virányokon s novemberi temetőkön át egyaránt. Istennel kell a világot telíteni. Isten gondolatait kell a világban látni s azonkívül a világban ő vele magával találkozni. Neki kell az őserdőből kilépnie s édes, egyéni szeretet melegét reánk árasztania.

c) Harmadik jellege a modern kultúrának, hogy hajlandó a vallás külső gyakorlatait kevésbe venni s inkább a bensőséget sürgeti; sürgeti az egyéni elmélyedést s a szubjektív megtapasztalást; kiemeli a vallás szellemi karakterét s erélyesen küzd a formalizmus ellen.
Ezt az irányt örömmel kell üdvözölnünk, ha harmóniát tud hozni a külső s belső világ közé s ha nem becsmérli a belsőnek, a valóságos érzésnek külső igaz kifejezését. Mert ugyancsak kell a vallásos életet szubjektívebb átérzésre segíteni, kell azt nemes értelemben emberivé tenni. Hiszen rémítő a nép vallásosságában a gondolatlanságnak s a szokásnak hatalma, mely nem sejti az isteni életnek bennünk fakadó forrásait. Azért azután az a sok hivatott s hivatlan próféta, ki a Krisztust a maga hódító szépségében akarja szemeink elé állítani. Azt el kell e törekvésekben ismernünk, hogy ugyancsak munkára hívják föl azt a teológiát, mely a kérdések s problémák, a kételyek s szükségletek átérzéséből indul ki s mely nemcsak ismétli a régi igazságokat, hanem azoknak utat is nyit a szívekbe.

d) A modern természettudományos álláspont s érvényesülésünk a technikában az az elszántság, mellyel az ember nekiindul a világ átalakításának, megbarátkoztatnak azzal a gondolattal, hogy már itt a földön teremtsünk magunknak egy szebb, jobb világot s lépjünk ki passzivitásunkból. Hát csak teremtsünk, nincs ellene kifogásunk; fejtsük ki az Isten gondolatait; ezzel nem öljük ki a vallásosságot, hisz ez is ugyanazon a hódító, aktív természeten épül s ugyancsak a lélek mélységeiből való, melyekből a matezis s a technika fejlett. De az a bizonyos, hogy e szédítő, vakító világban s e győzelmes tevékenységben egészen más vallásos kiképzésre van szükségünk s a családnak s a papságnak sokszorozott munkát kell kifejtenie, hogy megfelelő értelmi s érzelmi tartalommal lássa el a modern ember lelkét. Itt emelkednek föl azok az új igények, melyek gyakran a régi, naiv fölfogásban kielégítésüket nem találják s pszichológiájuknak megfelelő alapozást követelnek.