Az ő lendületes, derült, életszeretettől átjárt szelleme szociális. Ő nem gyűlöl, hanem szeret. Ő nem lakik pusztában, hanem Názáretben; köztünk él; természete, szíve, lelke, olyan mint a mienk. Nem sötét, nem rideg. Nem pesszimista, hiszen az Isten országát hordozza magában. Nem sztoikus. Szereti a különb lelkeket s tanácsolja a lelkibb, az előkelő életet; de elparaboláz a kicsinyekkel s nem veti meg őket. Ő a finomabb, gazdagabb életnek arisztokratája; a közönségessel, az alacsonnyal be nem éri; ő sas, mely kifeszíti szárnyait s a magasságba repül; de e kedvtelései nem vetnek meg, nem nyomnak el senkit. Ő szereti a magányt; a csendes éj s a csendes hegycsúcs az ő lelkének gyönyörűsége; ő imádkozik éjjeleken át, de a végtelen örvényeiből ő sohasem merít sötétséget, hanem mindig fényt és világosságot. Az ő teológiája az Isten látásából táplálkozik s azt leszűrte számunkra olajjá. Olajat öntött sebeinkbe s olajat virrasztó s kutató lelkünknek mécsébe. E mécsnél gyújtjuk meg hitünket s megnyugszunk benne, hogy az Isten szeret minket, minket mindnyájunkat, nemcsak az erőst, a géniusz kegyeltjeit, a hatalom birlalóit; nem, nem; mindnyájunkat szeret.
Prohászka Ottokár: A diadalmas világnézet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése