Katalin 1347-ben a sziénai Benincasa Jakab kelmefestő mester és felesége, Lapa asszony huszonötödik gyermekeként született. Ikertestvére, Giovanna születése után hamarosan meghalt. Már három éves korában mutatkozott, hogy Istennek különleges tervei vannak e gyermekkel, aki a jámborság szokatlan jeleit kezdte adni. Ilyen pici korában szokása volt például, hogy a lépcsőt járva minden egyes lépcsőfok előtt elmondott egy Üdvözlégyet. Hat éves volt, amikor az első látomásban részesült: a domonkosok temploma felett – ez a templom a házuk közelében állt, és Katalin nagyon szerette – megjelent neki Krisztus főpapi ruhában. A kíséretében Katalin fölismerte Szent Pétert, Szent Pált és Szent János evangélistát. Az Úr Krisztus jóságosan rámosolygott, majd megáldotta.
Ettől a látomástól Katalin megváltozott. Felnőttesen komoly lett, imádságos élete elmélyült, és minden emberi segítség nélkül, csak a Szentlélek irányításával kezdte gyakorolni a régi remeték vezeklését, böjtjét, imádságait. Lelke oly gyorsasággal érett, hogy hét éves korában szüzességi fogadalmat tett.
A család mindezt nem vette komolyan, s amikor Katalin elérte a tizenkettedik évét, kezdték fölkészíteni a házasságra. Katalin tiltakozott, de nem lázadt föl, hanem Jegyeséhez menekült. A család – látván hajthatatlanságát – zaklatni kezdte, remélve, hogy kiverik fejéből jámbor ,,rögeszméit''. Ő türelemmel viselt mindent, de amikor tizenhat éves lett, felnőttként közölte övéivel, hogy inkább elmegy otthonról, de szándékát, fogadalmát nem másítja meg. Ekkor, az édesapa hatására, a család elfogadta szándékát.
Katalin alázatból nem akart kolostorba lépni és nem is lett soha apáca. A Sziénában élő domonkos harmadrendi nővérek (mantelláták) között akarta szolgálni Isten dicsőségét és felebarátai üdvösségét. A nővérek azonban elutasították a kérelmét azzal, hogy ők csak özvegyeket vesznek föl, a fiatal lányoktól félnek, mert botrányt hozhatnak rájuk. Katalin ennek ellenére – hiszen egy látomásban Szent Domonkostól ígéretet kapott, hogy magára öltheti a Bűnbánó Nővérek ruháját – változatlanul kitartott kérése mellett, s végül a nővérek befogadták.
Katalin ekkor visszavonult házuk egy pinceszerű zugába, amit a cellájának nevezett. Csak a templomba ment ki, a gyóntatóján kívül senkivel sem beszélt; egyébként a cellájában vezekelt, imádkozott, böjtölt és virrasztott. Ágya nem volt, a feje alatt egy kő volt a párna. Elhagyta a húst, aztán fokozatosan a többi eledeleket is, s csak kenyeret és zöldségféléket evett; élete végén pedig csak az Eucharisztiából élt, semmi más nem táplálta.
Három éve tartott már ez a teljes magány, sok-sok imádsággal és az erényért vívott harccal, amikor Krisztus megjelent Katalinnak: gyűrűt húzott az ujjára (melyet mások nem láttak, csak Katalin látta állandóan), és eljegyezte magával. E misztikus eljegyzést követően pedig az Úr kiszólította őt magányából és elküldte az emberek közé, a béke és az igazság angyalának.
Amikor pestis tört ki a Sziénában, megmutatkozott, hogy Katalin életét is kockára téve szolgál a felebarátainak. Ápolta, bátorította, olykor csodával gyógyította a betegeket. S közben már levelezni kezdett a béke és a keresztes háború ügyében városokkal és egyes emberekkel, tanította a közelben és távolban lévő gyermekeit és tanítványait.
Egy beteg ápolása során hősies önuralomról és türelemről tett tanúságot. Ezt követően éjszaka megjelent Krisztus, és két koronát kínált neki: egy tövisből fontat és egy ékes aranykoronát, s megkérdezte, melyiket akarja választani erre az életre. A másikat ugyanis az égben fogja viselni. Katalin akkor az izzó szeretet hevében kikapta az Úr kezéből a töviskoronát, és a fejébe húzta. A tövisek fájdalmát – mint mondta – hosszú időn át érezte a fején.
Amikor 1375. április 1-én Pízában megkapta a stigmákat, szemtanúi is voltak a történésnek. Később Katalin maga mondta el, hogy a Megfeszített Krisztus sebeiből vérvörös fénysugarak indultak ki és tartottak keze, oldala és lába felé. Akkor ő – hogy a feltűnés kísértéseit elkerülhesse – azt kérte, hogy a sebeket kívülről ne lehessen látni. És az Úr meghallgatta, mert a vérvörös sugarak fehérré váltak, és úgy fúródtak a testébe. Attól kezdve a sebek gyötrelmét Katalin haláláig szenvedte. Ebben az évben írta első levelét a pápának, XI. Gergelynek.
Csodatételei nagyon emberközelben történtek, a napi segítségnyújtás közben. Így nem is egyszer kenyeret szaporított éhes ,,családjának''; egy alkalommal például Rómában, amikor a gondatlan hetesnővér elfelejtett kenyeret szerezni. Atyja házanépét egyszer hónapokig itatta egy kicsi hordóból borral, sőt a szegényeknek is adott belőle rendszeresen, és a hordó nem apadt ki!
E fizikai csodáknál sokkal jelentősebbek voltak a lelkiekkel kapcsolatos csodái: olvasott a lelkekben, megrögzött bűnösök tértek meg, régi-régi ellenségeskedések szűntek meg a szavára. Elmondhatatlan bűz érzéséről panaszkodott, amikor bűnöket rejtegető, elegáns arisztokraták közt volt.
Amikor Avignonban a pápa előtt beszélt, a pápa csodálkozva hallotta a kúria hibáinak és bűneinek lajstromát. Megkérdezte a környezetét, hogy mióta él a közelben ez a leány, s akkor Katalin megmondta, hogy ő Sziénából jobban látta a pápa környezetének minden bűnét, mint a helybeliek.
A legnagyobb csoda azonban saját lelkének bontakozása, érlelődése és szentsége volt. Hihetetlen gyorsasággal és biztonsággal járt a tökéletesség útján, helyesebben: ráhagyatkozva Szent Domonkos rendjének és a szenteknek karjaira, engedte magát vezetni és röpíteni a tökéletes egyesülés felé. Egész kicsi kora óta nagyon szerette az Eucharisztiát, ezért is kapta meg azt a rendkívüli jelet, hogy élete utolsó hét esztendejében ez volt egyedüli tápláléka.
Katalin fáradhatatlanul harcolt a pápa Rómába való visszatéréséért és a keresztes háború megszervezéséért.
A család mindezt nem vette komolyan, s amikor Katalin elérte a tizenkettedik évét, kezdték fölkészíteni a házasságra. Katalin tiltakozott, de nem lázadt föl, hanem Jegyeséhez menekült. A család – látván hajthatatlanságát – zaklatni kezdte, remélve, hogy kiverik fejéből jámbor ,,rögeszméit''. Ő türelemmel viselt mindent, de amikor tizenhat éves lett, felnőttként közölte övéivel, hogy inkább elmegy otthonról, de szándékát, fogadalmát nem másítja meg. Ekkor, az édesapa hatására, a család elfogadta szándékát.
Katalin alázatból nem akart kolostorba lépni és nem is lett soha apáca. A Sziénában élő domonkos harmadrendi nővérek (mantelláták) között akarta szolgálni Isten dicsőségét és felebarátai üdvösségét. A nővérek azonban elutasították a kérelmét azzal, hogy ők csak özvegyeket vesznek föl, a fiatal lányoktól félnek, mert botrányt hozhatnak rájuk. Katalin ennek ellenére – hiszen egy látomásban Szent Domonkostól ígéretet kapott, hogy magára öltheti a Bűnbánó Nővérek ruháját – változatlanul kitartott kérése mellett, s végül a nővérek befogadták.
Katalin ekkor visszavonult házuk egy pinceszerű zugába, amit a cellájának nevezett. Csak a templomba ment ki, a gyóntatóján kívül senkivel sem beszélt; egyébként a cellájában vezekelt, imádkozott, böjtölt és virrasztott. Ágya nem volt, a feje alatt egy kő volt a párna. Elhagyta a húst, aztán fokozatosan a többi eledeleket is, s csak kenyeret és zöldségféléket evett; élete végén pedig csak az Eucharisztiából élt, semmi más nem táplálta.
Három éve tartott már ez a teljes magány, sok-sok imádsággal és az erényért vívott harccal, amikor Krisztus megjelent Katalinnak: gyűrűt húzott az ujjára (melyet mások nem láttak, csak Katalin látta állandóan), és eljegyezte magával. E misztikus eljegyzést követően pedig az Úr kiszólította őt magányából és elküldte az emberek közé, a béke és az igazság angyalának.
Amikor pestis tört ki a Sziénában, megmutatkozott, hogy Katalin életét is kockára téve szolgál a felebarátainak. Ápolta, bátorította, olykor csodával gyógyította a betegeket. S közben már levelezni kezdett a béke és a keresztes háború ügyében városokkal és egyes emberekkel, tanította a közelben és távolban lévő gyermekeit és tanítványait.
Egy beteg ápolása során hősies önuralomról és türelemről tett tanúságot. Ezt követően éjszaka megjelent Krisztus, és két koronát kínált neki: egy tövisből fontat és egy ékes aranykoronát, s megkérdezte, melyiket akarja választani erre az életre. A másikat ugyanis az égben fogja viselni. Katalin akkor az izzó szeretet hevében kikapta az Úr kezéből a töviskoronát, és a fejébe húzta. A tövisek fájdalmát – mint mondta – hosszú időn át érezte a fején.
Amikor 1375. április 1-én Pízában megkapta a stigmákat, szemtanúi is voltak a történésnek. Később Katalin maga mondta el, hogy a Megfeszített Krisztus sebeiből vérvörös fénysugarak indultak ki és tartottak keze, oldala és lába felé. Akkor ő – hogy a feltűnés kísértéseit elkerülhesse – azt kérte, hogy a sebeket kívülről ne lehessen látni. És az Úr meghallgatta, mert a vérvörös sugarak fehérré váltak, és úgy fúródtak a testébe. Attól kezdve a sebek gyötrelmét Katalin haláláig szenvedte. Ebben az évben írta első levelét a pápának, XI. Gergelynek.
Csodatételei nagyon emberközelben történtek, a napi segítségnyújtás közben. Így nem is egyszer kenyeret szaporított éhes ,,családjának''; egy alkalommal például Rómában, amikor a gondatlan hetesnővér elfelejtett kenyeret szerezni. Atyja házanépét egyszer hónapokig itatta egy kicsi hordóból borral, sőt a szegényeknek is adott belőle rendszeresen, és a hordó nem apadt ki!
E fizikai csodáknál sokkal jelentősebbek voltak a lelkiekkel kapcsolatos csodái: olvasott a lelkekben, megrögzött bűnösök tértek meg, régi-régi ellenségeskedések szűntek meg a szavára. Elmondhatatlan bűz érzéséről panaszkodott, amikor bűnöket rejtegető, elegáns arisztokraták közt volt.
Amikor Avignonban a pápa előtt beszélt, a pápa csodálkozva hallotta a kúria hibáinak és bűneinek lajstromát. Megkérdezte a környezetét, hogy mióta él a közelben ez a leány, s akkor Katalin megmondta, hogy ő Sziénából jobban látta a pápa környezetének minden bűnét, mint a helybeliek.
A legnagyobb csoda azonban saját lelkének bontakozása, érlelődése és szentsége volt. Hihetetlen gyorsasággal és biztonsággal járt a tökéletesség útján, helyesebben: ráhagyatkozva Szent Domonkos rendjének és a szenteknek karjaira, engedte magát vezetni és röpíteni a tökéletes egyesülés felé. Egész kicsi kora óta nagyon szerette az Eucharisztiát, ezért is kapta meg azt a rendkívüli jelet, hogy élete utolsó hét esztendejében ez volt egyedüli tápláléka.
Katalin fáradhatatlanul harcolt a pápa Rómába való visszatéréséért és a keresztes háború megszervezéséért.
Ekkor kapta Katalin a pápától a hordozható oltár kiváltságát, hogy vándorútjain is minden nap részesülhessen a szentmise és a szentáldozás kegyelmeiben. Ezen kívül a kíséretéhez tartozott három állandó gyóntató, annak érdekében, hogy a hozzá sereglő bűnbánók mindjárt meg is gyónhassanak.
Sok biztatása és imádsága végre eredményt hozott: a pápa szinte megszökött Avignonból, Katalin öntött belé erőt, XI. Gergely 1377-ben vonult be Rómába.
Akkor Katalin hazatért, s ezután kezdte diktálni – legtöbbször misztikus elragadtatásban – az isteni gondviselésről szóló könyvét, a Dialógust. Azért diktált, mert ő maga sokáig (amíg az írás és olvasás képességét misztikus módon meg nem kapta az Úrtól) nem tudott sem írni, sem olvasni. Állandóan több „titkár” és „titkárnő” volt mellette, kiknek leveleit diktálta – gyakran egyszerre többet is – a legkülönbözőbb címzettek részére: világiaknak és szerzeteseknek, királyoknak és a pápának, katonáknak és kereskedőknek.
1380 nagyböjtjére Katalin fekvő beteg lett. Tanítványai tanúsága szerint iszonyatos kísértéseket szenvedett, az ördögök valósággal tomboltak körülötte, míg végül április 29-én a tercia idején eltávozott égi Vőlegényéhez. Halála előtt még elrendezte gyermekei sorsát, mindegyiket anyai bölcsességgel irányította egyik vagy másik szerzetbe.
A szentté avatást II. Pius pápa 1461. június 29-én végezte. Szent Katalint 1939-ben – Assisi Szent Ferenccel együtt – Itália védőszentjévé nyilvánították. 1970-ben pedig Avilai Szent Terézzel együtt megkapta az egyházdoktor megtisztelő címét.
Akkor Katalin hazatért, s ezután kezdte diktálni – legtöbbször misztikus elragadtatásban – az isteni gondviselésről szóló könyvét, a Dialógust. Azért diktált, mert ő maga sokáig (amíg az írás és olvasás képességét misztikus módon meg nem kapta az Úrtól) nem tudott sem írni, sem olvasni. Állandóan több „titkár” és „titkárnő” volt mellette, kiknek leveleit diktálta – gyakran egyszerre többet is – a legkülönbözőbb címzettek részére: világiaknak és szerzeteseknek, királyoknak és a pápának, katonáknak és kereskedőknek.
1380 nagyböjtjére Katalin fekvő beteg lett. Tanítványai tanúsága szerint iszonyatos kísértéseket szenvedett, az ördögök valósággal tomboltak körülötte, míg végül április 29-én a tercia idején eltávozott égi Vőlegényéhez. Halála előtt még elrendezte gyermekei sorsát, mindegyiket anyai bölcsességgel irányította egyik vagy másik szerzetbe.
A szentté avatást II. Pius pápa 1461. június 29-én végezte. Szent Katalint 1939-ben – Assisi Szent Ferenccel együtt – Itália védőszentjévé nyilvánították. 1970-ben pedig Avilai Szent Terézzel együtt megkapta az egyházdoktor megtisztelő címét.
Forrás:
http://www.katolikus.hu/szentek/szent57.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése