Pável Márta
Az életünket a rohanó idő terheli, nyomasztja. Mivel születünk és meghalunk, ezek között van a számunkra különböző egységekben számolt idő. Tudjuk, egy pillanat sem térhet vissza, soha többé nem éljük meg ugyanabban a formában. Tehát az ember halandósága miatt az időnek és térnek kivetettje, és ugyanakkor van benne egy halhatatlan rész is, így elég nagy feszülést él meg. Ha jól belegondolunk a születéssel hoztuk magunkkal a halálos kimenetelt is.
Gyakorlatilag jelen idő nincs is, mivel a múlt és a jövő között lenne, de olyan röviden, hogy mi nem tudjuk érzékelni, mert a jelen rögtön múlttá lesz. Örök jelen Istennél van, és nekünk többnyire csak annyira lesz az idő jelenné, amennyire Benne vagyunk.
Sok ember állandóan a múltat siratja, jelene nincs, jövőképe ki sem alakult, elképzelése sincs, vagy a sok csalódása miatt nem merte kialakítani. A múlt az, ami soha nem tér vissza, ebben élni teljes pocsékolása az értelemmel megáldott életünknek.
Ha múltbéli rossz tetteinket, vétkeinket, tévedéseinket nem vetjük le, nem lépünk túl rajtuk, nem kezdünk új életet – s míg élünk, erre lehetőségünk van –, akkor megmérgeztünk mindent. Ne engedjük meg, hogy a múlt mérge hasson a jövőnkre. Ha elmulasztottunk valamit, akkor a megoldás nem az értelmetlen önmarcangolás – pl. ha ma is élne, de másként viselkednénk stb. –, hanem aki él, annak ma, most tegyünk jót, és innentől folyamatosan, hogy később ne kelljen bánkódni afelett, amit elmulasztottunk.
Nem siránkozni kell, hogy mit nem tettünk meg. Nem a múlton kell bánkódni, ebben tehetetlenek vagyunk, de a jelenben nem, így túl kell lépni rajta, hogy ne lehajtott fejű, fénytelen szemű, depressziós embereket lássunk, akikkel ma tele van a villamos, az utca, olyannyira, hogy elrémisztő ez az örömtelenség. Nincs biztató jövőkép, mert a lelkekből kihalt az Istenre hagyatkozás, a bizalom, ami nélkül nem lehet élni.
Prohászka Ottokár: „A földi élet a legszebben fejlett lelkeknek is keveset ad abból a valóból, melyet végtelennek ismerünk, de csak parányi mértékben élvezünk; keveset juttat abból a lefátyolozott szépségből, melyet egyre szomjazunk, de leleplezni nem bírunk; keveset ad abból az őserős, fejlett, szép életből, melyet megkívánunk, miután lelkünk ösztönei irányulnak feléje s egész valónk nyugtalanul vágyódik utána. Élet, hatalmas, boldog élet, … élet, isteni élet; nem az az anyagba fúlt, érzékiségben elernyedt, hanem az a harmonikus, lehetőleg emancipált, szép é l e t , … ugyan mennyi van belőle még a világ imádottjaiban is?” http://gondola.hu/media/prohaszka/Prohaszka05.pdf
Reménynek lenni kell, ez létszükséglet, és a jövőbe, az Isten Fényébe kell nézni. Ahogyan öregszem, változom, rohamosan és alapvetően változom. Nem érdekel a múlt, a horizontom kitágult, határtalanná vált, zsugorodik a földi világ. Csak a jövő felé tárom a lelki karjaimat, csak fölfelé akarok menni, Uram. Ahogy múlik az idő – reményem szerint nem hasztalan – megértem, mi fontos, és pironkodom az elvesztegetett idő miatt, de úgy, hogy most ezerrel behozom, amit kihagytam. Mi is maradt ki? Az az emberi gondolkodáson felüli lét megélése, ami végtelen szabaddá, Istenben boldoggá tesz. Valószínűleg ehhez meg kellett öregedni, hogy a hormonok, a földi téveszméktől, vágyaktól menetesen láthassak, és ráfordulhassak a végleges igazság megtapasztalására.
Prohászka: „Ma kell hinni, ma remélni és szeretni, ha azt akarjuk, hogy miénk legyen az élet.” http://budahazijudit.hu/hit/964-prohaszka-ottokar-el-vizek-forrasa-reszlet
Békét, reményt és nyugalmat kívánok az új évre.
Az életünket a rohanó idő terheli, nyomasztja. Mivel születünk és meghalunk, ezek között van a számunkra különböző egységekben számolt idő. Tudjuk, egy pillanat sem térhet vissza, soha többé nem éljük meg ugyanabban a formában. Tehát az ember halandósága miatt az időnek és térnek kivetettje, és ugyanakkor van benne egy halhatatlan rész is, így elég nagy feszülést él meg. Ha jól belegondolunk a születéssel hoztuk magunkkal a halálos kimenetelt is.
Gyakorlatilag jelen idő nincs is, mivel a múlt és a jövő között lenne, de olyan röviden, hogy mi nem tudjuk érzékelni, mert a jelen rögtön múlttá lesz. Örök jelen Istennél van, és nekünk többnyire csak annyira lesz az idő jelenné, amennyire Benne vagyunk.
Sok ember állandóan a múltat siratja, jelene nincs, jövőképe ki sem alakult, elképzelése sincs, vagy a sok csalódása miatt nem merte kialakítani. A múlt az, ami soha nem tér vissza, ebben élni teljes pocsékolása az értelemmel megáldott életünknek.
Ha múltbéli rossz tetteinket, vétkeinket, tévedéseinket nem vetjük le, nem lépünk túl rajtuk, nem kezdünk új életet – s míg élünk, erre lehetőségünk van –, akkor megmérgeztünk mindent. Ne engedjük meg, hogy a múlt mérge hasson a jövőnkre. Ha elmulasztottunk valamit, akkor a megoldás nem az értelmetlen önmarcangolás – pl. ha ma is élne, de másként viselkednénk stb. –, hanem aki él, annak ma, most tegyünk jót, és innentől folyamatosan, hogy később ne kelljen bánkódni afelett, amit elmulasztottunk.
Nem siránkozni kell, hogy mit nem tettünk meg. Nem a múlton kell bánkódni, ebben tehetetlenek vagyunk, de a jelenben nem, így túl kell lépni rajta, hogy ne lehajtott fejű, fénytelen szemű, depressziós embereket lássunk, akikkel ma tele van a villamos, az utca, olyannyira, hogy elrémisztő ez az örömtelenség. Nincs biztató jövőkép, mert a lelkekből kihalt az Istenre hagyatkozás, a bizalom, ami nélkül nem lehet élni.
Prohászka Ottokár: „A földi élet a legszebben fejlett lelkeknek is keveset ad abból a valóból, melyet végtelennek ismerünk, de csak parányi mértékben élvezünk; keveset juttat abból a lefátyolozott szépségből, melyet egyre szomjazunk, de leleplezni nem bírunk; keveset ad abból az őserős, fejlett, szép életből, melyet megkívánunk, miután lelkünk ösztönei irányulnak feléje s egész valónk nyugtalanul vágyódik utána. Élet, hatalmas, boldog élet, … élet, isteni élet; nem az az anyagba fúlt, érzékiségben elernyedt, hanem az a harmonikus, lehetőleg emancipált, szép é l e t , … ugyan mennyi van belőle még a világ imádottjaiban is?” http://gondola.hu/media/prohaszka/Prohaszka05.pdf
Reménynek lenni kell, ez létszükséglet, és a jövőbe, az Isten Fényébe kell nézni. Ahogyan öregszem, változom, rohamosan és alapvetően változom. Nem érdekel a múlt, a horizontom kitágult, határtalanná vált, zsugorodik a földi világ. Csak a jövő felé tárom a lelki karjaimat, csak fölfelé akarok menni, Uram. Ahogy múlik az idő – reményem szerint nem hasztalan – megértem, mi fontos, és pironkodom az elvesztegetett idő miatt, de úgy, hogy most ezerrel behozom, amit kihagytam. Mi is maradt ki? Az az emberi gondolkodáson felüli lét megélése, ami végtelen szabaddá, Istenben boldoggá tesz. Valószínűleg ehhez meg kellett öregedni, hogy a hormonok, a földi téveszméktől, vágyaktól menetesen láthassak, és ráfordulhassak a végleges igazság megtapasztalására.
Prohászka: „Ma kell hinni, ma remélni és szeretni, ha azt akarjuk, hogy miénk legyen az élet.” http://budahazijudit.hu/hit/964-prohaszka-ottokar-el-vizek-forrasa-reszlet
Békét, reményt és nyugalmat kívánok az új évre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése