Játszom a gondolatokkal is, mert ez a variáció is lehetséges.
Tudat alatt, vagy még attól is messzebb van az eredete annak a halálos játéknak, ami itt a földön kollektívan űzünk.
Évtizedek óta figyelem, hogy a hit elfogadtatá-sában, terjesztésében lényeges akadályokba ütközöm. Nem lehet ezért haragudnom, de nem esik jól, ahogyan Jézus Krisztusnak sem volt öröm, hogy nem mindenkit tudott /erőszakkal nem is akart/ megtéríteni, csak akinek füle volt a hallásra. Igen, ez így van, de emberként berzenkedem miért nincs mindenkinek egyformán füle lelki dolgokra? Jézus Krisztus bölcs, és mindent tud, a jövőt is, ami Neki állandó jelen, de nekem, kis halandónak, akinek max. ez az évszázad lett kiosztva, nehezen emészthető, hogy nem látok sikereket, pedig nekem nem is jár, hogy lássak, mert az alázat a fő, hittestvéreim.
Erre – hogy az egyik ember hisz, a másik meg nem – jóságos, elfogadható magyarázatot nem tudunk adni, de talán mégis, ha elmélkedünk (ugye csak játszásiból, mert keresztények vagyunk, és a dogma miatt nem hihetünk a preegzisztenciában…), hogy ha karmában gondolkodunk, akkor még nem ebben az életszakaszában van az illető. Meg kell várni, míg újra születve egyszer csak hallóvá lesz.
Azt észlelem, hogy az emberek nagy része ésszel felfogja Istent, de a szívével és az életével nem akarja. Nem akar ráfordulni a másik, végső megoldást kínáló életre. Mintha félne valamitől. (Tudom mitől, de azért, hogy Önök is tudják, egy kicsit elemzem.)
Olyan ez, mintha hintáznának. Van egy kis félelem, hogy a hinta túllendül, és vagy előre, vagy hátra repülnek ki, de mégis hintáznak, mert jó, és még a félelem is jó, a kirepüléstől való félelem is. (Ilyen lehet az extrém sportok űzése is, több szinten játék a halállal, az élettel.) Belül nagyon is tudják az emberek, akár ki is szállhatnának (jó meleg, poros helyzetükből), de csak játszanak, viszont, ha a hinta megbillenne, pánikba is esnének.
Nos, ilyen a hit is, hiszegetnek, de csak módjával. Ösztönösen tudják, hol a határ, amikor Isten átbillentene ezen a ponton, pánikszerűen visszakoznak, addig játszadoznak, kacérkodnak, vonzza is őket ez a határ, mert ez ember Istenre irányított lény. Valahol régen, nagyon régen elindult ez a fajta játszadozás, kiválás Istenből (no persze én is csak játszom a gondolattal, de a Bibliában szó szerint ez van leírva J). Tudom, a Bibliában nem játszottak a szavakkal, de értelmezni sokféleképpen lehet ezt is. Én így értelmezem, kizárólag csak játszásiból J.
Biblia 1 Mózes 1 Amikor az emberek kezdtek elszaporodni a földön és leányaik születtek, 2 az Isten fiai látták, hogy az emberek lányai szépek. Feleségül vették mindazokat, akik tetszettek nekik. 3 Ekkor az Úr így szólt: „Nem marad éltető lelkem az emberben örökké, mivel test. Életkora csak 120 év legyen.” 4 Óriások éltek akkor a földön (és később is), amikor az Isten fiai az emberek lányaival összeházasodtak, és ezek gyermekeket szültek nekik; ezek a régi idők híres hősei.
Ez úgy tűnik, mintha egyfajta kíváncsiság, pajkos játék lett volna, ami a zuhanás tragédiájába torkollott, és Isten jósága maximalizálta a lények saját maguk által okozott kiűzetésének időtartamát. Mi van akkor (persze csak játékból…), ha akik eljöttek az Istentől = minden élő lény, annyira belefeledkeztek a távollét játékába, hogy már azt is elfelejtették, kik ők, honnan valók, csak ezt az önpusztító halálos játékot űzik. Olyanok, mint a macska, aki csak akkor fogad szót, ha ő akar, kint van, be kellene jönnie, éhes is, fázik is, ázik is, de fut előlünk, kergetőzik, csak hogy ellenkezzen, meg sem engedi magát fogni, pedig ez egyedül neki lenne a legjobb. Ő is játszik, a maga kárára teszi, pont úgy, ahogyan az ember is.
Isten minden szinten, minden módon üzen. Legelsőként saját maga emberré válásával. De rengeteg dolgot említhetnék. Pl. ott van Platón a maga lángelméjével, mondandójával, a barlang hasonlatával stb. Egy új felismerésem lett, míg a tavaszi nap rám tűzött, nagyon jól esett a hosszú tél után. Eszembe jutott a tengeren lévő nap, amikor pecsenyévé sültem, és tudtam, valósággal belehalhatok a Nap fényének erejébe. Igen, itt van nekünk egy finom határ, ne közelítsünk, mert halálos, ne túl sokat napozzunk, mert károsodunk. Mégis ez a fény, az életünk, nélküle nem lennénk, ahogyan Isten nélkül sem. A Nap is Istentől van, többszörös lefátyolozás után, már-már olyan, mint a barlanghasonlati árnyék, de eredetiben, a végső Fénytől, az anyagtalantól, Istentől van. Akinek nyitott a szíve, mindenben fellelheti az Istent, akitől távol jár a halálos játszadozás miatt.
Igen az ember tudja, neki magának, a testének, az anyagiasságnak pusztulnia kell, ha Isten Végtelen Fényébe, valóságába akar visszamenni. De nagyon kevesen jutnak el eddig, még ha fel is ismerik, nem igazán akarják, szeretik ezt az önpusztító földi halálos játékot.
Fokozhatjuk, macskák vagyunk, akik hintázunk.
Varga Péterné (Pável Márta) AQP Elnöke, kat. hittanár
Tudat alatt, vagy még attól is messzebb van az eredete annak a halálos játéknak, ami itt a földön kollektívan űzünk.
Évtizedek óta figyelem, hogy a hit elfogadtatá-sában, terjesztésében lényeges akadályokba ütközöm. Nem lehet ezért haragudnom, de nem esik jól, ahogyan Jézus Krisztusnak sem volt öröm, hogy nem mindenkit tudott /erőszakkal nem is akart/ megtéríteni, csak akinek füle volt a hallásra. Igen, ez így van, de emberként berzenkedem miért nincs mindenkinek egyformán füle lelki dolgokra? Jézus Krisztus bölcs, és mindent tud, a jövőt is, ami Neki állandó jelen, de nekem, kis halandónak, akinek max. ez az évszázad lett kiosztva, nehezen emészthető, hogy nem látok sikereket, pedig nekem nem is jár, hogy lássak, mert az alázat a fő, hittestvéreim.
Erre – hogy az egyik ember hisz, a másik meg nem – jóságos, elfogadható magyarázatot nem tudunk adni, de talán mégis, ha elmélkedünk (ugye csak játszásiból, mert keresztények vagyunk, és a dogma miatt nem hihetünk a preegzisztenciában…), hogy ha karmában gondolkodunk, akkor még nem ebben az életszakaszában van az illető. Meg kell várni, míg újra születve egyszer csak hallóvá lesz.
Azt észlelem, hogy az emberek nagy része ésszel felfogja Istent, de a szívével és az életével nem akarja. Nem akar ráfordulni a másik, végső megoldást kínáló életre. Mintha félne valamitől. (Tudom mitől, de azért, hogy Önök is tudják, egy kicsit elemzem.)
Olyan ez, mintha hintáznának. Van egy kis félelem, hogy a hinta túllendül, és vagy előre, vagy hátra repülnek ki, de mégis hintáznak, mert jó, és még a félelem is jó, a kirepüléstől való félelem is. (Ilyen lehet az extrém sportok űzése is, több szinten játék a halállal, az élettel.) Belül nagyon is tudják az emberek, akár ki is szállhatnának (jó meleg, poros helyzetükből), de csak játszanak, viszont, ha a hinta megbillenne, pánikba is esnének.
Nos, ilyen a hit is, hiszegetnek, de csak módjával. Ösztönösen tudják, hol a határ, amikor Isten átbillentene ezen a ponton, pánikszerűen visszakoznak, addig játszadoznak, kacérkodnak, vonzza is őket ez a határ, mert ez ember Istenre irányított lény. Valahol régen, nagyon régen elindult ez a fajta játszadozás, kiválás Istenből (no persze én is csak játszom a gondolattal, de a Bibliában szó szerint ez van leírva J). Tudom, a Bibliában nem játszottak a szavakkal, de értelmezni sokféleképpen lehet ezt is. Én így értelmezem, kizárólag csak játszásiból J.
Biblia 1 Mózes 1 Amikor az emberek kezdtek elszaporodni a földön és leányaik születtek, 2 az Isten fiai látták, hogy az emberek lányai szépek. Feleségül vették mindazokat, akik tetszettek nekik. 3 Ekkor az Úr így szólt: „Nem marad éltető lelkem az emberben örökké, mivel test. Életkora csak 120 év legyen.” 4 Óriások éltek akkor a földön (és később is), amikor az Isten fiai az emberek lányaival összeházasodtak, és ezek gyermekeket szültek nekik; ezek a régi idők híres hősei.
Ez úgy tűnik, mintha egyfajta kíváncsiság, pajkos játék lett volna, ami a zuhanás tragédiájába torkollott, és Isten jósága maximalizálta a lények saját maguk által okozott kiűzetésének időtartamát. Mi van akkor (persze csak játékból…), ha akik eljöttek az Istentől = minden élő lény, annyira belefeledkeztek a távollét játékába, hogy már azt is elfelejtették, kik ők, honnan valók, csak ezt az önpusztító halálos játékot űzik. Olyanok, mint a macska, aki csak akkor fogad szót, ha ő akar, kint van, be kellene jönnie, éhes is, fázik is, ázik is, de fut előlünk, kergetőzik, csak hogy ellenkezzen, meg sem engedi magát fogni, pedig ez egyedül neki lenne a legjobb. Ő is játszik, a maga kárára teszi, pont úgy, ahogyan az ember is.
Isten minden szinten, minden módon üzen. Legelsőként saját maga emberré válásával. De rengeteg dolgot említhetnék. Pl. ott van Platón a maga lángelméjével, mondandójával, a barlang hasonlatával stb. Egy új felismerésem lett, míg a tavaszi nap rám tűzött, nagyon jól esett a hosszú tél után. Eszembe jutott a tengeren lévő nap, amikor pecsenyévé sültem, és tudtam, valósággal belehalhatok a Nap fényének erejébe. Igen, itt van nekünk egy finom határ, ne közelítsünk, mert halálos, ne túl sokat napozzunk, mert károsodunk. Mégis ez a fény, az életünk, nélküle nem lennénk, ahogyan Isten nélkül sem. A Nap is Istentől van, többszörös lefátyolozás után, már-már olyan, mint a barlanghasonlati árnyék, de eredetiben, a végső Fénytől, az anyagtalantól, Istentől van. Akinek nyitott a szíve, mindenben fellelheti az Istent, akitől távol jár a halálos játszadozás miatt.
Igen az ember tudja, neki magának, a testének, az anyagiasságnak pusztulnia kell, ha Isten Végtelen Fényébe, valóságába akar visszamenni. De nagyon kevesen jutnak el eddig, még ha fel is ismerik, nem igazán akarják, szeretik ezt az önpusztító földi halálos játékot.
Fokozhatjuk, macskák vagyunk, akik hintázunk.
Varga Péterné (Pável Márta) AQP Elnöke, kat. hittanár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése