Káprázat és valóság

Életem immár lassankint elér,
törékeny bárkán, tenger viharán át,
a közös révébe, ahol számadását
adja jó s rossz tettéről, ki betér.

Most látom, a szenvedélyes szeszély,
mely bálványommá a művészet álmát
tette, valójában milyen sivárság,
s milyen kín a vágy annak, aki él.

Szerelmi álmok, hiúk, üresek!
mi lesz most, hogy két halál is közelget?
Egy biztos, egy fenyegetőn mered rám.

Már nem nyugtat meg véső és ecset,
egyet kívánok; az égi szerelmet,
mely karját tárja felénk a keresztfán

Michelangelo