Képzeljük a dolgot úgy, mintha a mi lelkünk egy gyönyörű szép várkastély volna, egy darab gyémántból, vagy ragyogó kristályból faragva, benne pedig sok lakás, mint ahogy az égben is sok van. S valóban, leányaim, ha jól megfontoljuk a dolgot, mi egyéb az igaznak lelke, mint valami paradicsomkert, amelyben az Úr, saját szavai szerint, gyönyörűségét találja. De ha ez így van, vajjon milyennek kell lennie annak a lakásnak, amelyben oly hatalmas, oly bölcs, oly előkelő s minden kincsekben dúslakodó király találja az ő gyönyörűségét? Nem is képzelhető semmi sem, amivel az emberi lélek szépségét s óriási befogadó képességét méltó módon lehetne összehasonlítani. Bármennyire éles legyen is az eszünk, erről nem képes tiszta fogalmat alkotni...
Mily szomorú dolog tehát és mekkora szégyen, ha saját hibánk folytán nem ismerjük önmagunkat s azt sem tudjuk, ki-micsodák vagyunk. Mily ostobának tartanánk azt az embert, édes leányaim, aki nem tudná megmondani, hogy ki az apja, ki az anyja s milyen vidékre való? Tényleg ehhez már nagy együgyűség kellene. Azonban nem aránytalanul nagyobb-e a miénk, ha nem törekszünk megtudni, hogy mik vagyunk s ezzel a mi testünkkel azonosítjuk magunkat. Pedig amúgy nagyjából mégis csak tudnánk vagy mi, hogy lelkünk is van; hallani csak hallottunk róla, meg a hitünk is tanítja! Csakhogy persze nem gondoljuk meg, hogy mekkora kincsek rejlenek benne s hogy ki az, aki a mi lelkünk mélyén lakik. Így azután nem csoda, ha nem gondozzuk eléggé, nem vigyázunk arra, hogy folt ne essék a szépségén s nem törődünk mással, mint a mi testünkkel, amely pedig csupán értéktelen foglalata ennek a gyémántpalotának. Amint említettem, ebben a várkastélyban nagyon sok lakás van, fölül, alul, oldalt és középen, a legközepén azonban van egy, amely fontosabb valamennyinél, mert benne folynak a legbizalmasabb beszélgetések Isten és a lélek között. Tartsátok jól fejetekben ezt a hasonlatot; ennek segélyével talán majd sikerül megértetnem veletek, hogy milyenek azok a kegyelmek, amelyeket Isten a léleknek ad s hogy milyen fokozati különbség van az egyes kegyelmek között...
Aki meg találna ütközni azon, hogy Isten már e földi életben ilyen rendkívüli kegyelmeket osztogat, az—meggyőződésem szerint—nem alázatos és nem szereti felebarátját. Mert hiszen, ha nem így állna a dolog, örülnie kellene afölött, hogy Isten ily kegyelmekben részesíti egyik embertársát; s ezt annál inkább megtehetné, mert hiszen mi sem áll útjában annak, hogy Isten ugyanazokat a kegyelmeket neki is megadja. Hogy lehet annak nem örülni, hogy Isten kinyilvánítja végtelen nagyságát? Mit számít az, hogy kinek a lelkében teszi?
...Azt mondhatná valaki, hogy ezek a kegyelmek lehetetleneknek látszanak s hogy nem jó az ilyen kérdések feszegetésével a gyöngéket megbotránkoztatni. Én erre azt felelem, hogy ha egyesek nem hisznek nekünk, azzal nem sokat vesztünk; ellenben ha hallgatunk s nem világosítjuk fel azokat, akiknek Isten ilyen kegyelmeket juttat, akkor sok lelki haszontól fosztjuk meg őket; többek közt elmulasztjuk őket arra lelkesíteni, hogy még nagyobb szeretetre gyulladjanak az Úr iránt, aki oly nagy irgalmat gyakorol velük; mert nagy az ő hatalma és fensége...
Aki pedig ezt nem hinné el, annak, szent meggyőződésem szerint, nem is lesz soha alkalma ezen a téren tapasztalatot szerezni, mert Isten csak azokat dédelgeti, akik nem szabnak határt az Ő mindenhatóságának...
... nézzük, vajjon miképpen lehetne bejutnunk. Első tekintetre fonákságnak látszhatik, amit mondok, mert hiszen ha ez a vár maga a lélek, hogyan mehetne a lélek abba bele? Ha valaki bent van a szobában, annak nem mondjuk, hogy lépjen be! Igen ám, csakhogy az ember különböző módon lehet bent. Némely lelkek a várkastélynak csak külső kerületén tartózkodnak s kisebb gondjuk is nagyobb, mint bemenni s megnézni, hogy mi van abban a drágalátos épületben s hogy milyen lakásokat foglal magában. Egy tudós mondta nekem nemrég, hogy az olyan lélek, aki nem elmélkedik, olyan mint a béna vagy szélütött ember. Hiába van keze-lába, nem tudja mozgatni. Lélek is van ilyen: annyira gyönge s úgy belemerült az anyagiakba, hogy hiába nála minden: nem képes magába szállni. Úgy megszokta már azoknak a kígyóknak és fenevadaknak társaságát, amelyek a lelki vár körül nyüzsögnek, hogy maga is hasonló lett hozzájuk. Pedig gondoljuk csak meg, mily előkelő és gazdag ez a lélek természetét tekintve! Hiszen magának Istennek társaságát élvezhetné! De hát hiába: nem tud észre térni! A vége pedig az, hogy ha az ilyen lélek nem látja be idejében nyomorúságos helyzetét, akkor úgy jár, mint Lót felesége. Az sóbálvánnyá változott, mert kíváncsian visszatekintett, ő meg sóbálvánnyá lesz, mert nem kíváncsi betekinteti a saját lelkébe.
... Forduljunk inkább a lelkekhez, akik véges- végül mégis csak bejutnak a belső várkastélyba. Bele vannak ugyan merülve a világba ezek is, szegények, de azért van bennük valamelyes jóakarat. Ritkán ugyan, de néha mégis csak az Úrhoz fordulnak. Olykor-olykor megfontolják saját nyomorult mivoltukat s ha csak nehányszor is egy hónapban, de hát mégis imádkoznak. Elméjük ezernyi üggyel-bajjal van tele, a világi érdekek teljesen lekötik érdeklődésüket és lefoglalják érzelmeiket is, mert ahol az embernek a kincse, ott van a szíve is, de azért néha mégis igyekeznek magukba szállni. Ez már nagy dolog, mert így némileg megismerik önmagukat s észreveszik, hogy nem jó úton járnak. Végre bejutnak az első lakásba, tudniillik azokba a szobákba, amelyek legalul vannak; azonban velük együtt annyi undok fenevad férkőzik be, hogy azok miatt nem élvezhetik a belső várkastély szépségét s nem találnak benne nyugtot. Nagy dolog azonban mégis, hogy legalább átlépték a küszöbét.
Mily szomorú dolog tehát és mekkora szégyen, ha saját hibánk folytán nem ismerjük önmagunkat s azt sem tudjuk, ki-micsodák vagyunk. Mily ostobának tartanánk azt az embert, édes leányaim, aki nem tudná megmondani, hogy ki az apja, ki az anyja s milyen vidékre való? Tényleg ehhez már nagy együgyűség kellene. Azonban nem aránytalanul nagyobb-e a miénk, ha nem törekszünk megtudni, hogy mik vagyunk s ezzel a mi testünkkel azonosítjuk magunkat. Pedig amúgy nagyjából mégis csak tudnánk vagy mi, hogy lelkünk is van; hallani csak hallottunk róla, meg a hitünk is tanítja! Csakhogy persze nem gondoljuk meg, hogy mekkora kincsek rejlenek benne s hogy ki az, aki a mi lelkünk mélyén lakik. Így azután nem csoda, ha nem gondozzuk eléggé, nem vigyázunk arra, hogy folt ne essék a szépségén s nem törődünk mással, mint a mi testünkkel, amely pedig csupán értéktelen foglalata ennek a gyémántpalotának. Amint említettem, ebben a várkastélyban nagyon sok lakás van, fölül, alul, oldalt és középen, a legközepén azonban van egy, amely fontosabb valamennyinél, mert benne folynak a legbizalmasabb beszélgetések Isten és a lélek között. Tartsátok jól fejetekben ezt a hasonlatot; ennek segélyével talán majd sikerül megértetnem veletek, hogy milyenek azok a kegyelmek, amelyeket Isten a léleknek ad s hogy milyen fokozati különbség van az egyes kegyelmek között...
Aki meg találna ütközni azon, hogy Isten már e földi életben ilyen rendkívüli kegyelmeket osztogat, az—meggyőződésem szerint—nem alázatos és nem szereti felebarátját. Mert hiszen, ha nem így állna a dolog, örülnie kellene afölött, hogy Isten ily kegyelmekben részesíti egyik embertársát; s ezt annál inkább megtehetné, mert hiszen mi sem áll útjában annak, hogy Isten ugyanazokat a kegyelmeket neki is megadja. Hogy lehet annak nem örülni, hogy Isten kinyilvánítja végtelen nagyságát? Mit számít az, hogy kinek a lelkében teszi?
...Azt mondhatná valaki, hogy ezek a kegyelmek lehetetleneknek látszanak s hogy nem jó az ilyen kérdések feszegetésével a gyöngéket megbotránkoztatni. Én erre azt felelem, hogy ha egyesek nem hisznek nekünk, azzal nem sokat vesztünk; ellenben ha hallgatunk s nem világosítjuk fel azokat, akiknek Isten ilyen kegyelmeket juttat, akkor sok lelki haszontól fosztjuk meg őket; többek közt elmulasztjuk őket arra lelkesíteni, hogy még nagyobb szeretetre gyulladjanak az Úr iránt, aki oly nagy irgalmat gyakorol velük; mert nagy az ő hatalma és fensége...
Aki pedig ezt nem hinné el, annak, szent meggyőződésem szerint, nem is lesz soha alkalma ezen a téren tapasztalatot szerezni, mert Isten csak azokat dédelgeti, akik nem szabnak határt az Ő mindenhatóságának...
... nézzük, vajjon miképpen lehetne bejutnunk. Első tekintetre fonákságnak látszhatik, amit mondok, mert hiszen ha ez a vár maga a lélek, hogyan mehetne a lélek abba bele? Ha valaki bent van a szobában, annak nem mondjuk, hogy lépjen be! Igen ám, csakhogy az ember különböző módon lehet bent. Némely lelkek a várkastélynak csak külső kerületén tartózkodnak s kisebb gondjuk is nagyobb, mint bemenni s megnézni, hogy mi van abban a drágalátos épületben s hogy milyen lakásokat foglal magában. Egy tudós mondta nekem nemrég, hogy az olyan lélek, aki nem elmélkedik, olyan mint a béna vagy szélütött ember. Hiába van keze-lába, nem tudja mozgatni. Lélek is van ilyen: annyira gyönge s úgy belemerült az anyagiakba, hogy hiába nála minden: nem képes magába szállni. Úgy megszokta már azoknak a kígyóknak és fenevadaknak társaságát, amelyek a lelki vár körül nyüzsögnek, hogy maga is hasonló lett hozzájuk. Pedig gondoljuk csak meg, mily előkelő és gazdag ez a lélek természetét tekintve! Hiszen magának Istennek társaságát élvezhetné! De hát hiába: nem tud észre térni! A vége pedig az, hogy ha az ilyen lélek nem látja be idejében nyomorúságos helyzetét, akkor úgy jár, mint Lót felesége. Az sóbálvánnyá változott, mert kíváncsian visszatekintett, ő meg sóbálvánnyá lesz, mert nem kíváncsi betekinteti a saját lelkébe.
... Forduljunk inkább a lelkekhez, akik véges- végül mégis csak bejutnak a belső várkastélyba. Bele vannak ugyan merülve a világba ezek is, szegények, de azért van bennük valamelyes jóakarat. Ritkán ugyan, de néha mégis csak az Úrhoz fordulnak. Olykor-olykor megfontolják saját nyomorult mivoltukat s ha csak nehányszor is egy hónapban, de hát mégis imádkoznak. Elméjük ezernyi üggyel-bajjal van tele, a világi érdekek teljesen lekötik érdeklődésüket és lefoglalják érzelmeiket is, mert ahol az embernek a kincse, ott van a szíve is, de azért néha mégis igyekeznek magukba szállni. Ez már nagy dolog, mert így némileg megismerik önmagukat s észreveszik, hogy nem jó úton járnak. Végre bejutnak az első lakásba, tudniillik azokba a szobákba, amelyek legalul vannak; azonban velük együtt annyi undok fenevad férkőzik be, hogy azok miatt nem élvezhetik a belső várkastély szépségét s nem találnak benne nyugtot. Nagy dolog azonban mégis, hogy legalább átlépték a küszöbét.
Forrás - A belső várkastély. Fordította: Szeghy Ernő kármelita szerzetes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése