„...nézzük meg, hogy mily szomorú látvány ez a pompás, gyönyörű belső várkastély, ez a keleti igazgyöngy, ez az élet-vizéből sarjadó élet-fája, ha a halálos bűn homálya borul reá. Nincs sötétség, amely sötétebb volna; nincs feketeség, amely feketébb volna, mint amilyen ekkor a lélek. Nem is kell ennek más okát keresnünk, mint azt, hogy bár most is, mint mindig, ott van benne az a nap, mely oly ragyogó fényt és pompát kölcsönzött neki, azonban most úgy van ott, mintha nem volna. Mert igaz ugyan, hogy ennek a gyémántvárnak, akárcsak a napfényben fürdő kristálynak, természetéhez tartozik a ragyogás, azonban most már nem képes a sugarakat sem befogadni, sem visszatükrözni. Nem is használhat neki semmi sem, amíg a halálos bűn állapotában marad, s bármi jót tesz is, annak az örök üdvösség szempontjából semmi értéke sincs, mert hiszen amit cselekszik, az nem ered többé az egyedüli jó forrásból, Istenből... Mert hiszen végre is, aki halálos bűnt követ el, nem Istennek akar kedvére tenni, hanem az ördögnek akar örömet szerezni, s mivel ez utóbbi maga a sötétség, vele együtt a szerencsétlen lélek is sötétséggé válik.”
Szent Terézia: Belső várkastély, 255.o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése