A titok
I. Az idegenségről
Most így vagyok. Most egyedül vagyok.
Csupa idegen arcok körülöttem.
Most nem tudom, hogy mit keresek itt,
És úgy érzem, nagyon messziről jöttem.
Semmit sem értek. Minden idegen.
Oly messziről néz rám az életem,
És én úgy nézem és úgy bámulom,
Mint egy bánatos beteg arcot
Egy jégvirágos távol ablakon.
Oly idegenül integet felém,
És a szemében annyi titok fázik,
És annyi könny és annyi félelem.
Oly nagyon én, és olyan nagyon másik!
Valamit mond is, zengő susogással,
S az olyan, mint egy bús gyerekszobás dal:
Rég elfeledtük gügyögő szavát,
Csak egy-egy dalos foszlány téved olykor
Valami nagy-nagy messzeségen át.
És ez az arc ilyenkor mindenem.
Mert nem igaz, hogy még mások is vannak:
Az egész élet ez a kis szoba,
Ezek a régi halkszavú hatalmak,
És ez a fázó, hangos hallgatás,
És ez az arc. És semmi, semmi más.
Egy könnycsepp, és egy tágra nyílt tekintet:
Ez az egész. És abba belenézzük
Az életünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése