Valahogy igaz, három emeletes a lélek: lent a sárban az alap, följebb az érzelme otthona, meleg napsugaras szobája s fönt a szellemi régió. De ez a harmadik, úgy húzódik, úgy nyomul föl föl oszlopokon, íveken, tornyosuló magaslatokon a messziségbe, hogy elvész... A létünk ki van nyújtva, ki van húzva s úgy érezzük, hogy természetes, ami fönn van, az szép s kell fönt lakunk s kinéznünk s bár szeretjük az egész házat, de e ház világgá és végtelenné tágul. Mindenkinek csak talpalatnyi a földje, de fölfelé mint végtelenbe táguló s a mindenséget is fölszívó tölcsér s ha ellentétbe jön elszalad a talpától, de azért a nagy, szellemi, több valóságért megteszi; vért ad eszmékért, port napsugárért, talpalatnyi földet mindenségért.
(Prohászka Ottokár: Naplójegyzetek)
(Prohászka Ottokár: Naplójegyzetek)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése